Shock!

Érdekes, hogy amíg egyes zenekarok igencsak szeszélyesen állnak a lemezmegjelentetéshez, addig másoknál az ilyesmi teljesen rutinjellegű, már a kezdetektől változatlan tempóban folyik. Előbbire ugyebár jó példa lehet a Tool, akik aztán tényleg kiszámíthatatlanok e téren, utóbbira pedig aligha találnánk jobb jelentkezőt az Alter Bridge-nél. A debüt One Day Remains óta folyamatosan, háromévente érkezik a friss mű, bármi legyen is. Pedig a négy tag közül Myles Kennedy és Mark Tremonti is aktív a csapaton kívül: az énekesnek ott van Slashsel közös projektje, illetve nemrég beindított szólókarrierje, Tremonti pedig már eleve több éves magánszámmal büszkélkedhet. Vagyis bőven lenne érvük a hosszabb szünet mellett, de nem. Ez a négy figura pedig nemcsak hogy tartja magát konokul a megszokott ritmushoz, de még ezen felül képesek minden egyes alkalommal első osztályú anyagot is leszállítani, ami irdatlan kreatív tettvágyról tanúskodik.

Szerencsére ezúttal sincs csalódás, sőt! Engem olyannyira elkapott a hatodik lemezük, hogy kénytelen voltam végül 10-est dobni rá, amin még úgy is meglepődtem, hogy egyébként Tremontiék nagy rajongója vagyok. Az ízelítők még nem fogtak meg, bár a Tool visszatérése miatti izgalom rajtam is úgy elhatalmasodott, hogy hetekig-hónapokig nem is igen figyeltem más versenyzőre. Pedig a Walk The Sky tényleg izmos lett, a zenét gazdagító új elemekről nem is beszélve. Mert abból is van itt, ami persze nem égbekiáltóan nyilvánvaló, jobbára csak azoknak fognak feltűnni ezek az elemek, akik végigkövették a csapat eddig pályafutását.

A zenekar hangzásilag ezúttal a zajos, kissé recsegős világot preferálta, ami miatt mintha a lemez masszívabbnak, szúrósabbnak hatna az elődhöz képest. Pedig a zene azért nem mutálódott át brutálisabbá vagy nyomasztóbbá, ez itt a megszokott Alter Bridge-féle dallamos, riffelős muzsika, archaikus megnevezéssel amerikai modern metal. Ez persze leegyszerűsítés, már csak azért is, mert ennyivel nem lehet megmagyarázni a sikert, amit ez a csapat eddig elért. Nem szépfiúk, nem pozőrök, és nincs is velük tele a netes világ, amint épp valamelyik zenésztársukat szapulják. Az AB-ben egyszerűen tudják, hogy az őszinteségnél nem létezik fontosabb úgy a zenében, mint általában a művészetekben. Van itt persze mondanivaló is, a csapat rendre hatásosan vezeti elő a roppant pozitív életfelfogását, amit némi melankóliával kevernek, és szerintem ez az az elegy, ami a kiváló énektémák és riffek, valamint a már említett őszinteség mellett az Alter Bridge fő vonzerejét jelentik ma már százezrek számára. És ez nincs másként a Walk The Skynál sem.

A kellemes One Life rövidecske bevezőtéje után pimaszul recsegő-ropogó riffekkel ugrunk fejest a Wouldn't You Rather olyannyira ismerős, mégis baromira sodró lendületű középtempós masírozásába. Tényleg nincs itt semmi újítás, ami viszont mégis feltűnhet, azok az olyan apró tisztulások, kerekítések és kísérletezgetések (például a váltások terén), amiket a bandát felületesen ismerők nem feltétlenül vennének észre. Ebben az a jó, hogy ha még soha nem hallottál Alter Bridge-et, akár itt is kezdheted az ismerkedést. Az In The Deep jó példa arra, mennyire felemelő élmény lehet egy-egy Alter Bridge-lemez. Talán egyesek megmosolyogják ezt a tipikusan amerikaiasnak titulált világszemléletet (ami szerintem legfeljebb félig állhatja meg a helyét), de az én pulzusszámomat akkor is képes megemelni a lendületes refrén, főleg jelentős hangerőn. Nagy örömöm, hogy az idő közben egészen kompetens énekessé fejlődött Mark Tremonti egyre többször kapcsolódik be a dalolászásba, úgy a zongorás felvezetővel bíró és szintetizátort is bevető Godspeedben, mint a valamiféle indulóként ható Tear Us Apartban, vagy akár a Pay No Mindban, ami a csapatnak egy új arcát mutatja meg, amúgy pedig ez a dal (is) szó szerint gyilkos refrénnel hengerel.

Egy kicsit maradjunk még a Pay No Mindnál. Bár az Alter Bridge nem kimondottan kísérletezős együttes, azonban talán a Walk The Sky az a lemez, ahol a szokásostól is több új elem jelenik meg, bár ezek inkább tekinthetők óvatos terepszemléknek, mintsem jelentős mérföldköveket képező irányváltásoknak. A Pay No Mind jó példa arra, mennyit fejlődik még mindig ez a banda zeneszerzés terén. Ahogy a remek témákat egymáshoz illesztik, ahogy olykor olyan témázgatásba mennek át, hogy az embernek az az érzése támad: élő felvételt hallgat, nem pedig aprólékosan összerakott stúdiósat, azt mutatja, hogy bizony még ennyi év után is van itt mire odafigyelni.

Újszerűség terén szerintem az Indoctrination tartja a legmagasabbra a fáklyát. Nem is annyira a keleties témái miatt írom ezt, bár ez is új megoldás a csapat történetében. Hanem a dal jellege, a meglepő józanság és roppant érettség az, ami a szememben csak még feljebb emelte egyik kedvencemet. Kennedy mind ének terén, mind pedig a szövegeit illetően csúcsteljesítmény nyújt. Tényleg nem értem, hogy ennyi projekt mellett hogy a fenébe talál magában még kreativitást. Tremonti meg korunk egyik legmarkánsabb és egyben legalulértékeltebb riffmestere, de ezt már ezerszer leírtuk. Ezúttal az Alter Bridge láthatatlanságáról híres ritmusszekciója is mintha merészebben nyilvánulna meg. A borús Native Sonban ütközik ki igazán, mennyire lényeges összetevője a zene őszinteségének Scott Phillips és Brian Marshall direkt játéka. Néha azért még ők is kibújnak a bőrükből, ám ezt is már-már szerénykedve teszik, olyan formában, hogy egyáltalán nem érződik a dolog magamutogatós stiklinek. Gondolok itt például a Clear Horizonban megbújó, pőre lazasággal előadott huncut jammelésre, ami olyan tökéletesen beleolvad a dal dinamikájába, hogy elsőre fel sem fogtam, mit hallok.

Alter Bridge-rajongóként végül többet kaptam a Walk The Sky-tól, mint azt a csapattól megszoktam, márpedig eddig sem okoztak csalódást. Azért az én szívemhez legközelebb álló lemezük ezután is a Blackbird marad, azonban ha a többi eresztést nézem, amelyeket szintén kivétel nélkül kedvelek, akkor jelenleg az új viszi a prímet.