Shock!

Mindig jókat mulatok a barikádokra hágó true metal warriorok fölényes, lenéző mosollyal elmorzsolt megjegyzésein a popzenéről, illetőleg alapvetően bármiről, ami nem metal, főleg, amikor ezek az arcok olyan zenekarokat kezdenek el isteníteni a következő mondatban, mint a Sabaton, a Nightwish vagy jelen állatorvosi lovunk, az Amaranthe. Maradjunk annyiban, hogy szerintem 16-17 éves kor fölött semmiképpen sem egészséges dolog a műfajsovinizmus, attól pedig önmagában még semmi nem lesz sem metal, sem jó, hogy van benne némi dzsi-dzsi kvinttologatás. Őszintén szólva már attól is hülyén érzem magam, hogy ezt 2016-ban egyáltalán bárkinek is magyarázni kell...

Nem véletlen, hogy mindezt épp az Amaranthe új albuma kapcsán írom le, a Maximalism ugyanis tényleg minden szempontból nettó popzene, még ha első hallásra akár megtévesztő is lehet. Mert egyébként van benne sok torzgitár, sőt, egészen sok visszafogottan-udvariasan, de mégiscsak acsarogva elővezetett üvöltözés is, vagyis aki szerint ezek az elemek jelentik a pallót a máig áthághatatlannak gondolt lövészárkok között, megnyugodhat: nem kell szégyenkeznie sem saját maga, sem a szitán hozzá hasonlóan minden körülmények között átlátó haverok előtt, ha ezt hallgatja – nem árulta el a szent ügyet. De ha a dolgot önmagát nézzük, ez bizony atomkommersz, szépen kimatekozott popzene. Olyan, ami akár a rádiókba is simán beférne, bár tény, hogy ottani érvényesülését az említett felszíni elemek mindenképpen megnehezítik, pedig még arra is kínosan ügyeltek, hogy a dalhosszok három perc körül maradjanak.

Viszont itt jön a lényeg: ha képes vagy túltenni magadat azon, hogy éppen milyen skatulyába gyömöszölhető, amit hallgatsz, a Maximalismbe nehéz belekötni, mert vérprofi módon összerakott produkció. Tényleg. Pedig én aztán a végletekig szkeptikus vagyok az efféle nőiénekes-érzelmes-satöbbis európai bandákkal szemben, de muszáj elismernem: amit a svédek csinálnak, abszolút működőképes, a profizmus elvitathatatlan, és ha fogadnom kellene, kis szerencsével kik igazolhatnak pár éven belül a Nightwish meg a Sabaton mellé-mögé következő európai arénabandaként, hát valószínűleg őket mondanám elsőnek.

Tulajdonképpen a felvezető That Song single mindent megmutatott, amit tudni kell a 2016-os Amaranthe-ról, noha valahol azért ez a lemez legradikálisabb darabja: ha nem lenne benne az a pár kőegyszerű gitárfutam, ütemét és dallamvilágát tekintve egyaránt száz százalékos, r'n'b-s beütésű rádiós popzenéről beszélnénk, az ember a klip nélkül is látja lelki szemei előtt Elize Rydet, amint Beyoncét idéző mozdulatokkal rázza a ráznivalókat a kamerába. Viszont irritálóan ragadós is egyben a dal, már elsőre is levakarhatatlanul tapad rá a dobhártyára. A másik ilyen végletes darab a Limitless, ahol már tényleg szinte be sem zavarnak az olajsimaságú összképbe beleivódó gitárok, a végeredmény még így sem lógna ki a Music FM kínálatából vagy egy nyári, kolbászfesztivállal egybekötött RTL Klub roadshow-ról Békéscsaba külsőn. Máshol nem merészkednek ennyire messze, de azért már a lemezt indító Maximize euródiszkós szintikezdése is elég árulkodó, akárcsak a folytatás: kábé mintha szépen egymásra mixeltek volna valami szombat éjszakai klubslágert egy tipikusabb rocktémával. Így aztán a középtájt felcsendülő Fury, a csapat történetének talán legagresszívebb dala szinte már-már kakukktojásnak tűnik a lemezen, bár táncolhatóan döngölős ütemek és fogós Elize-dallamok azért ide is jutottak.

Az Amaranthe persze sosem sem árult zsákbamacskát, viszont mindenképpen a Maximalismmel jutottak a legmesszebbre eddig sajátos útjuk során. Nehéz eldönteni, hogy a popzene metalosítása vagy a metalzene poposítása képezi-e a kísérlet lényegét, de mindenképpen sikeresnek tekinthető a dolog. Pláne, hogy a nem kis sztárpotenciállal megáldott Ryd kisasszony az egész lemezen baromi jól énekel (meg a most dobbantott Jake E. is egyébként), és a csapat dalszerzési-hangszerelési képességein sincs sok értelme vitázni, kívülről megtanulták a leckét, aztán létrehoztak belőle valami olyat, ami ebben a formában tényleg senki másra nem jellemző a színtéren. Sőt, a főnök Olof Mörck mindemellett még tök impozáns kis gitárszólókat is ereget a dalokban. A hangzás is abszolút csúcskategóriás.

Nekem kicsit giccses, csiricsáré és túlpörgetett ez az egész, ráadásul cseppet öregnek is érzem magam hozzá, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kaptam magam azon néha az utóbbi hetekben, hogy a That Songot vagy a szintén kivédhetetlen poprefrénnel taroló Boomerangot, netán a rockos, de vastag groove-okra épülő 21 fiú- és/vagy csajbandás melódiáit dúdolgatom. Vagyis ahogy mondtam, működik a dolog, bár az Amaranthe öszvérsége garantáltan sok lesz az ortodox tábor egy részének. Mások meg majd igyekeznek kimagyarázni a bandát a fentebb említett zenei elemek bizonyítékul citálásával, hogy de ez igenis metal. Nos, nem az, viszont tagadhatatlanul jól összerakták, és ebben a zenekarban hosszabb távon tényleg irgalmatlan potenciál rejlik. Ezt persze elsősorban persze a rock/metal-színtéren való előrehaladásukra értem, hiszen mint tudjuk, ebből a közegből szinte lehetetlen kitörni.

Vagyis ha azok közé tartozol, akik elhiszik, hogy Joey DeMaio a világ legjobb basszusgitárosa, és szentül vallod, hogy a szomszéd Ica néni kizárólag azért nem Cryptopsy-rajongó, mert a háttérhatalom gonosz gyíkemberei elhallgatják előle a műfaj létét, de mégis tetszik az Amaranthe, ne érezd magad kényelmetlenül. Valójában ugyanis automatikusan semmi sem lesz jó attól, hogy metal, és semmi sem lesz rossz attól, hogy nem az. Az Amaranthe nem az, de a maga nemében mindenképpen jó.

Az Amaranthe november 15-én Budapesten koncertezik a Sonic Syndicate és a Smash Into Pieces társaságában. További részletek itt.