A svéd Angel Blake az egykori The Crown és Impious gitáros Marko Tervonen új zenekara, de aki valami sörvedelő death'n'rollra, netán death metalra számít, az rossz helyen keresgél, a Metal Blade új szerzeménye ugyanis ezeknél jóval középutasabb muzsikában utazik.
Nem igazán tudom sehová sorolni az Angel Blake-et, ez sima metal zene, ami egyszerre kellően hagyományőrző és modern is. Pont ebben rejlik ugyanakkor a kockázat: a zenekar 2006-ban simán két szék között a padlóra eshet ezzel a muzsikával, mivel manapság vagy az ennél brutálisabb, vagy pont a lágyabb dolgokkal telített az underground. Az ilyesféle szilárd, ugyanakkor mégis dallamos zenékre viszonylag kicsi az igény, pláne, hogy az Angel Blake-et még csak olyan skatulyákba sem tudom belepasszírozni, mint például power metal vagy mittudomén. Igazából még csak nagyon durva konkrét hasonlóságok sem jutnak eszembe a zene hallatán, igaz, azt sem tudnám mondani, hogy "igen, ez az Angel Blake stílus".
Hallhatóan nem nyeretlen kétévesek csapnak a húrokba, ugyanakkor a saját irányvonal még némileg határozatlan, amolyan tapogatózós. Ennek ellenére pusztán zeneileg meggyőző a csapat, kifejezetten szórakoztató hallgatni őket.
Kissé eklektikus az anyag, alapvetően borongós, sötét, de távolról sem az érfelvagdosós fajtából való: lendületes, kellően karcos, riffes, de dallamos, fogós is egyben. A mai Paradise Lost híveinek például simán bejöhet. Tervonen szerencsére egy kimondottan jó énekest talált a csapatba az egykori B-Thong frontember Tony Jelencovich személyében, aki hangszín tekintetében a Nick Holmes-, Hetfield- iskolába tartozik, dallamvilága azonban rejt magában egy határozott Ozzy-ízt is, ami néhol a felszínre törekszik. Nálam ez jó pont, pláne, hogy számos refrén alattomosan fülbemászóra sikeredett, a legjobb példa erre a nyitó Lycanthrope, a dühös Self-Terminate vagy a súlyosan vánszorgó záró ...'Til The End, amiket egy hallgatás után is egyből megjegyez az ember. Vannak tempósabb, energikusabb szerzemények és lassabb, doomosabb kesergők is, akad elég sok ízlésesen felhasznált elektronikus effekt, de emellett jófajta gitárszólóknak is szorítottak helyet.
A Rolling Stones Paint It Blackjét én ugyanakkor lehagytam volna az albumról, mert nem valami különleges, ahogy elnyomják ezt az unalomig játszott, milliószor feldolgozott klasszikust, és eléggé ki is lóg a repertoárból. Elfért volna helyette mondjuk egy igazán gyors saját téma, ilyen ugyanis nincs és nem tenne rosszat az összképnek.
Potenciál hallhatóan rejlik bennük, de egyelőre van némi hozott is-nem is jellege a produkciónak, még nem érzem igazán kiforrottnak az Angel Blake-et. Ez tehát nem egy kötelező album, de azért akadnak rajta nagyon jó ötletek. Csak a szokásosat tudom mondani: akármi lehet belőlük.
