Shock!

Vajon a zenekarok életében is eljön az a pont, amikor fel kell nőni? Ha igen, az Architects esetében ez minden bizonnyal Tom Searle gitáros halálával történt meg. A brightoni csapat nyolcadik lemezével így új korszak kezdődött, méghozzá egyik alapítójuk és fő dalszerzőjük nélkül. Azonban Dan Searle, Alex Dean, Sam Carter, Adam Christianson és Josh Middleton nem adta meg magát a gyásznak, és az előretekintés jegyében készítették el a a Holy Hellt, amellyel Tom emléke előtt tisztelegnek.

Olyan, önismétléssel gyakran fenyegető terepen, mint a metalcore, nehéz albumról albumra új színt vinni a zenébe. A csapat eszköztárát tekintve ezúttal több tiszta ének, illetve a billentyűk és a vonósok markánsabb beemelése jellemző. A Dan Searle dobos és Josh Middleton gitáros producerelte lemez megérne egy külön elemzést a szövegek tekintetében – ezeket részben Tom írta halála előtt, de a munka oroszlánrészét ezúttal testvére, Dan végezte. Számomra például a szövegekben leírtak nemcsak a zenekar tagjainak gyásszal folytatott küzdelmét jelenítik meg, hanem kommunikációként is szolgálnak az elvesztett zenésztárssal.

A lemez nyitótétele, a Death Is Not Defeat nem engedi teljesen lecsengeni az előző, All Our Gods Have Abandoned Us című korongot, hiszen az ott szereplő Memento Mori folytatásaként írták. A Death Is Not Defeat klipjét még Jack White is megirigyelné, ha nem a Seven Nation Army lett volna előbb, de ez persze csak szőrszálhasogatás részemről, főleg, hogy a dal második felére már Sam Carterrel együtt akarjuk üvölteni a szöveget. Az első kislemezként kihozott Hereafter a Holy Hell egyik legfogósabb darabja, közönségkedvenccé nőheti ki magát. A Mortal After All viszont az album egyik gyenge pontja, talán egy meghatározóbb riff dobhatott volna rajta. Azonban a címadó szerzemény visszaránt az Architects-univerzumba, a Damnation pedig továbbviszi és erősíti a súlyos, vonósokkal megspékelt témát.

Az egyaránt klipes Royal Beggars és Modern Misery a csapattól megszokott társadalomkritikus hangvételben fogant, a Dying To Heal viszont nekem kissé megfoghatatlan, nem ettől a daltól marad emlékezetes a korong. A soron következő The Seventh Circle a Hollow Crown éráját idézi, a maga kevesebb mint két percével a legrövidebb dal a lemezen. Szaggatott, velős, arcletépő darab, a sokkhatás teljessége kedvéért pedig a végére csak Sam hátborzongató üvöltése marad a hallgatónak. A Tom Searle-től származó utolsó szerzemény, a Doomsday pedig a lemez egyik csúcspontja, amelynek zongorás verzióját is érdemes meghallgatni, különleges színezetet ad a már megszokott Architects-élménynek. Végül az A Wasted Hymn tökéletes zárásként nehezedik a hallgató vállára.

A lemez központi témája tehát a fájdalom, súlyos érzelmi töltete miatt nem is könnyen fogyasztható alkotás a Holy Hell, első hallgatásra nem is ragadott magával. De ahogy személyes veszteségeinket is fokozatosan dolgozzuk fel, úgy érik be ez az album is: hosszabb távon segít abban, hogy valami jóvá alakítsuk magunkban a fájdalmat. A hallottak alapján úgy gondolom, hogy a zenekarnak Tom nélkül is van létjogosultsága, és kíváncsian várom, milyen irányba indulnak a következő években. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon hogyan működnek az új dalok élőben, nyáron megkapjuk a választ a Budapest Parkban.