Shock!

Gyakran előfordul, hogy egy úgymond "kópia"-csapat az eredetinél izgalmasabb, frissebb formában adja vissza az általu(n)k hőn szeretett nagyok hőskorának hangulatát. A mai modern, ütős hangzások korában pedig kimondottan jót tehet a régies muzsikának egy kis vérfrissítés, éppen ezért szoktak nagyon jól működni az újrafelvett, újragondolt régi dalok. Ha tehát egy "másoló" zenekar minőséget tesz le az asztalra, ne kárhoztassuk, hanem örüljünk annak, hogy van, aki XXI. századi felfogásban tálalja a régi kedvenceket.

Ha valaki stíluson belül folyamatosan az újra szomjazik, biztos fog benne örömöt találni, nem is beszélve arról, hogy esetleg a fiatalabbak érdeklődését is felkelthetjük ezáltal. Sokszor persze semmiféle stúdiótechnika és hangfalrobbantó sound nem segít, de jó dalokkal bárki bizonyíthat.

Az Astral Doors, mint az sokak által ismeretes az előző lemez, a kiváló Of The Son And The Father révén, a Dio zenekar örökségét viszi tovább. Na nem mintha a nagy előd már halott lenne, de bizony mai produktumaik bármennyire jók is, nem egyenértékűek a Holy Divertől Dream Evilig (egyesek szerint csak a Sacred Heartig vagy még addig se, szerintem pedig még azon túl is, hehe) tartó időszak gyöngyszemeivel. És, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, Nils Patrik Johansson hangja miatt egy jó adag Tony Martinos Sabbath feeling is megbújik a zenében, ami persze annak ismeretében, hogy maga Martin is mennyit tanult Dio-tól, egyáltalán nem meglepő. A Dio-hasonlat miatt persze adva van egy jó adag Rainbow-párhuzam is, a keményebb vonalról (tehát semmi neoklasszicizmus meg lírázás!), mi több, én kicsit Jorn Lande-t is viszonthallom a srác orbitális erejű orgánumában. Nem hiszem ugyanakkor, hogy a norvég hangszálkirály hatással lett volna Nils-re, hiszen még az is lehet, hogy fiatalabb nála (már ahogy Nils mester nem éppen tinédzser ábrázatát elnézem).

Minden adva van tehát egy kiváló lemezhez és ennek megfelelően nincs is elbaltázva a dolog. Ugyanakkor, mivel elég hamar érkezett a folytatás az Of The Son után és a nyerő formulán mit sem változtattak a svédek (de frankón semmit!), az Evil Is Forever nem hat annyira a meglepetés erejével, mint a debütalbum. Úgy értem, akkor a semmiből robbant be ez az elsöprő erejű zene, ezúttal pedig már tudhattuk, mire számítsunk. Persze marhaság lenne azt mondani, hogy a lemezindító, gyors tempójú Bride Of Christ nem szedi le a fejemet és hogy a Time To Rock erőteljes klisériffje (egy ilyen ezerszer eljátszott téma is szólhat állatul!) nem késztet azonnal léggitározásra! Ennek a második számnak amúgy is nagyon tetszik a felépítése a torzításmentes verzékkel, a berobbanó bridge-résszel és a pofonegyszerű, de Nils által felejthetetlenné varázsolt refrénnel, ahol a főriff mindig visszajön. K* jó és még csak az elején vagyunk!

Az első málházós darab a címadó dal, Nils Patrik itt is hatalmas dallamokat hoz - nem is tudom, mit csinálna a csapat enélkül a fazon nélkül. Illetve tudom, mert keringenek a neten "unreleased" AD-anyagok, amiken még valaki más énekel, de akármilyen jól is teszi azt (egy finomabb, magasabb hang amúgy, sajnos nem tudom, ki a gazdája), emberünk megeszi reggelire. Szóval, a régi énekessel is elvolna az Astral Doors, de akkor tuti megmaradnának a kellemes középszerűség szintjén. Tényleg fürödni, hemperegni lehet az énektémákban - mondhatnám, hogy kiénekli a lelkét is, de valamiért azt az illúziót kelti bennem, hogy csípőből nyomja, mindenféle erőlködés nélkül. Szinte látom magam előtt, hogy bemegy a stúdióba, odaköszön a hangmérnöknek, a mikrofon elé áll és jön belőle a Hang - utána "szevasztok, mentem" és irány a Közért vagy gyerünk a gyerekért a suliba/asszonyért a munkába. Nincs kifáradás, tojássárgájával gargalizálás, extra rákészülés, koncentrálás, hanem durr bele, hadd szóljon. Full profi lehet az arc - süt a dalokból a lazaság, görcsmentesség. De amúgy nemcsak az énekből, hanem a zenéből is. Na, ennek kapcsán akkor nézzük, mi van még: a Lionheart például - szerkezetében és hangulatában - egyenesen a legendás Don't Talk To Strangers-t juttatja eszembe. És így tovább még jó darabig, tényleg nem érdemes egyes dalokat kiemelni, hiszen nem 3-4 szám viszi a lemezt, hanem mindegyik egységes színvonalú, és ez most nem a szokásos semmitmondó rockújságíró-duma (legalábbis szeretném azt hinni, hehe).

A legnagyobb mindenképpen a Stalingrad, ez a tétel is a málházós fajtából való: totális kései Sabbath, intróval, bólogatós tempóval, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A lemez végére is lendületesebb számok kerültek, majd a Path Of Delirium megint fennköltebb húrokat penget - ez még Sabbath-osabb a Stalingradnál is, igaz, inkább a Dio-érára utal vissza, ráadásul királyul felgyorsul középtájt. Állat! Tipikusan olyan dal, amely után visszamegyünk a lemez elejére és újrakezdjük. Mint ahogyan a klasszikus Dio-korongok esetében is igen gyakran.
Különösen tetszik, hogy végig szól a Hammond, de nem hivalkodva és dominánsan, mint a valamelyest hasonló stílusban mozgó Sabbtail esetében, hanem végig diszkréten, illemtudóan. Itt tehát nem főnök a billentyűs, ellenben rendkívül demokratikus az összkép, mert bár gitárcentrikus a hangzás, a szólók sincsenek túlságosan bő lére eresztve: mindenből pont annyi van, amennyi kell. Gondolom, erre mondják, hogy van alázat a zenészekben, he-he. Bennem is van, ezért most úgy bevágom a jó pontot, mint a hétszentség. Azt az egyet is csak figyelmeztetésül vonom le: ha a harmadik-negyedik stb. lemez is ilyen hamar következik majd a sorban, akkor azért egy csipetnyivel többet is kellene majd azért változtatgatni - maradjon a stílus, de úgy érzem, lehetne kicsit változatosabban is művelni azt. Jó lenne, ha 4-5 lemez múlva nem feltétlenül lenne tökmindegy, melyik Astral Doors albumot teszem fel, ha a banda zenéjét akarom élvezni. Dio-nál sem találni két ugyanolyan anyagot, bár igaz, ami igaz, maga a Mester is mindig belebukott abba, amikor kísérletezgetni kezdett. Szóval, ez eddig király, aztán majd meglátjuk...