Életem első kritikáját ezennel megnyitom... A kapuknál legkedvencebb zenekarom válogatás lemeze, melyet feloszlásuk 5 éves alkalmából jelentetett meg a Peaceville. Már ránézésre is pofás a cucc, állat fekete-vörös borító, valami kivehetetlen, mint ahogy az korai ATG-nél lenni szokott.
A zenekar történetét maga Tompa írja le, elég sok érdekességre fény derül (többek között arra is, mi van az első két lemez borítóján, ha-ha), csupa turné közben készült kép díszíti a belsőt (a kedvencem amikor csak egy láda sör meg egy kéz látszik, ha-ha), így azt is láthatjuk milyen egy tróger társaság lehetett valójában a zenekar. A CD egyébként főleg a Peaceville-es időszakból válogat, és igazság szerint az igazi fanatikusoknak nem tartogat meglepetést. Itt van az összes klipnóta (Kingdome Gone, The Burning Darkness, Terminal Spirit Disease, Blinded By Fear) melyek közül kettő a CD-rom részen meg is tekinthető.
A számok tehát egytől-egyig ismertek, mégis valami nagyon megérintett, amikor betettem a lemezt. Ugye őket csak a Slaughter Of The Soul mestermű kapcsán szokás emlegetni, ami kétségtelenül a legütősebb dallamos death/thrash anyag a mai napig, tényleg alapmű és rengeteg újabb bandán érezni hatását. Ez a válogatás elég jól mutatja, hogy milyen dolgokat vittek véghez még a csúcslemez megalkotása előtt.
A nyitó, puttos beütéssel kezdődő The Red In The Sky Is Ours egy agyahagyott, szín death metal, és itt rácsodálkozhatunk arra, hogy a később szikárabb dobolásban jeleskedő Adrian Erlandsson mekkorát üt már itt a korai nótákban. De igazából a harmadik Windows c. szám az, ahol már kézzelfogható az a jellegzetes ATG világ, amit továbbfejlesztgettek, alakítgattak. Ez egy gyönyörű doomos riffel indít és az egész szám valami klasszikus zenei felépítésű dologgá válik. Az egyik legjobb az első lemezről... De hol van a Neverwhere meg a The Scar?
Azt hiszem, itt kell megemlítenem, hogy soha nem értettem, hogy miért emlegetnek heavy metalos riffelést, meg ikerszólókat az ATG-vel kapcsolatban. Ugyanis náluk a korai Anathema, vagy My Dying Bride (velük turnéztak is a kezdetekben) dallam- és érzésvilága (a tempók nem!!! ha-ha) találkozik a pokoli death/thrash (Dark Angel, Slayer) támadásokkal és szó sincs galopp vagy szpídelős témákról, nagyívű ikerszóló orgiákról. Komor és szomorkás hangulatvilág ez, és szövegek is a fent említett bandákhoz hasonlóan filozofikusak, elmélkedősek és néha kibogozhatatlanok.
A Sunlight stúdió által fémjelzett hangzású With Fear I Kiss The Burning Darkness lemezről 6 szám is itt van, kettő demóverzióban, amelyek az első lemez soundját idézik. Az Ever Opening Flower és a Raped By The Light Of Christ már jelezték az új, egyszerűbb irány eljövetelét, de még ott van benne a rendkívül komplex korai ATG vonal is. A válogatás célja - ahogy nézem - nem feltétlenül a legjobb számok kiválogatása, hanem inkább a minél többféle arcvonás megjelenítése lehet. Csak ezt a magyarázatot tudnám adni arra, hogy miért került rá pl. Blood Of Sunsets Voivodosan idegtépő riffelése, valamint közvetlenül a korai göteborgi zsengékre (első In Flames és Dark Tranquillity lemez) emlékeztető Primal Breath, és miért maradt le a WFIKTBD album legjobbja, a Non-Divine, ami viszont tipikus ATG.
A The Burning Darkness-től kezdve kezdődik el a válogatáson a nótaközpontúbb, egyszerűbb ATG vonal bemutatása. A Suicidal Final Art csúcspontja a The Swarm-Terminal Spirit Disease-Forever Blind hármas, a személyes kedvenc, Terminal... anyagról. Ez kérem dallamos death metal esszencia. Ahogy a The Swarm cselló-nagybőgő kezdése átúszik gitárba, ahogy a Terminalban Tompa ordítja, hogy "Oh set me free, Crucify life itself", ahogy Forever Blind gitárdallamai a szívbe tépnek az valami zseniális... Gyönyörű, doomosan megható, klasszikus zenét (nem a sablon "rapszodis" dolog) is idéző dallamok, iszonyatosan brutális thrash döngölésekkel váltogatva és olyan kristályként csillogó szólókkal, amilyeneket addig még nem hallottam. Nem is szólók ezek, hanem rohadt jól megkomponált kíséretekre írt gyönyörű etűdök. Anders Björler megmozdulásai mindig is ilyenek maradtak még a The Hauntedban is, ezért félek most hogy kivált onnan, nem lesz olyan, aki tovább viszi ezt az érzésvilágot. De az énekes Tomas "Tompa" Lindberg is zseniális! Iszonyatosan hisztérikus, brutális, nagyon jól ritmizált (nem csak összevissza ráhörgő/károgó), süvítő énekhang. Aztán lezárásképpen itt van az Earache által kiadott, utópisztikus konceptalbumnak nevezhető, brutális hangzású és abszolút klasszikus Slaughter...-ről a két (gondolom jogi akadályok miatt csak ennyi) kezdőnóta, a Blinded By Fear meg a címadó tornádószerű pusztítása, amikről ugye mindenki tud már mindent. :)
A válogatás legnagyobb gyengéje az, hogy Peaceville csak a saját tulajdonában lévő dolgokból válogathatott és igazi csemege nincs. Pedig milyen jó lenne végre egy CD-n tudni a Slaughter japán bónuszait (The Dying, Legion) és az elpotyogtatott feldolgozásokat, koncertfelvételeket! Annak ajánlanám a Suicidal Final Art-ot, aki még csak ismerkedik az ATG-vel és érdekelik a régi dolgaik is, de nem mer belevágni a soralbumokba. Ugyanis ez végigkíséri időrendben honnan hova jutottak mind hangzásban, mind nótaírásban és mennyiféle szemszögből közelítettek dallamok és a brutalitás tökéletes ötvözésében.
De mondom, a számok tízesek végig és ez a lényeg...
