Shock!

Szerintem senki sem venné rossz néven, ha amúgy is sokáig lehetetlennek tűnő második életének köreit már jól megérdemelt jutalomjátékkal töltené az At The Gates. Turnék, fesztiválok (már persze ha épp nincs világjárvány...), aztán néhány évente egy-egy új lemez és minimális kísérletezés, csak száz százaléknyi szögelős melo-death, hogy megint lehessen turnézni pár évig. Tompáék azonban nem érik be ennyivel, és ez becsülendő. Az új darab harmadik felvonása példának okáért változatosabb, kísérletezősebb, mint két elődje, és ugyan a jól ismert stílus összekeverhetetlen, a legrosszabb indulattal sem mondhatja rá senki, hogy csípőből írták.

Az album tematikailag a pesszimista filozófiát veszi alapul, ennek ellenére nem nevezném feltétlenül sötétebbnek vagy elborultabbnak, mint elődeit: az At The Gates zenéje még a pusztító intenzitás mellett is mindig rejtett valami nyomasztó, borult, tenyérizzasztó ízt. Ez most is megvan, és egészen monolitikusan, letaglózóan ölt testet például a kompozíciós szempontból is fölényes, tökéletes címadó dalban. Ha valaki netán még mindig kételkedne benne, hogy életképes lehet a banda Anders Björler nélkül, biztosan ezt a minden szempontból perfekt szerzeményt dörgölném az orra alá elsőként. Ebben a zenekarban ma is benne van az a bizonyos plusz, és ugyan az általuk megalkotott stílust az elmúlt huszoniksz évben elég alaposan szétcincálták a követők, valójában soha senki nem játszotta náluk jobban. És ma sem játssza.

Ha viszont azt kellene alátámasztanom, mi újat tud mondani 2021-ben a '90-es évek egyik legmeghatározóbb, legszerteágazóbb hatású underground kultbandája, hát biztosan a Garden Of Cyrust emelném ki elsőként. Az At The Gatesnél persze azelőtt is érvényesült egyfajta bizarr, elvont, hogy úgy ne mondjam, avantgarde megközelítés, de többnyire nüanszokban, nem annyira arcbamászóan. Nos, itt ezek a törekvések törnek felszínre egy bizarr hangszerelésű, cseppet sem nyilvánvaló felépítésű nótában. Én sem feltétlenül tudtam volna előzetesen elképzelni, hogy egy dzsesszes (!) szaxofondíszítésekkel (!) gazdagon meghintett darab képes lehet végig At The Gates-ízű maradni, de íme a bizonyíték... Ráadásul lazán az album egyik legjobbja is.

De ugyanígy teljesen organikusan villantanak dzsesszes-progos témázgatást az amúgy jó súlyos, groove-os The Fall Into Time tengelyében, a szövegmondós, megigézően csavarodó-tekeredő gitáralapokkal színesített Cosmis Pessimismet sem nevezném magától értetődőnek, és még egy olyan tipikusabb dolgozatba is tökéletesen építettek bele extra hangszereket, mint a Touched By The White Hands Of Death. Utóbbi ugyanúgy legjobb formájában mutatja a csapatot, mint például a tipikusabb Spectre Of Extinction nyitás, a zongorával is színesített The Paradox, netán az Eternal Winter Of Reason zárás. A muzsika szokás szerint tüskés és barátságtalan, a hangzás megfelelően gonosz és agresszív, a gitárjáték nyilván önmagáért beszél, Tompa pedig kiüvöltözi a tüdejét, ahogy elvárjuk tőle.

Kellően nyers, kellően durva, ugyanakkor kellően naprakész és izgalmas lemez lett a The Nightmare Of Being. Ennyi év után természetesen senki sem kelhet versenyre saját korábbi klasszikusaival, tehát ne várj Slaughter Of The Soul-szintű alapművet, de biztos vagyok benne: ha még fűt a régi tűz, de fejben közben te is együtt értél a csapattal, bőven találsz majd csemegéket ezen a lemezen. A címadóért és az izgalmas kísérletekért megszavaztam nekik plusz fél pontot, és persze az év végi húszas listámon is garantáltan helye lesz az albumnak.