Éppen tíz éve jelent meg az At Vance bemutatkozó lemeze és az Olaf Lenk gitárzsarnok által vezetett, többnyire német illetőségű brigád immáron nyolcadik anyagát szállítja le menetrendszerűen. És bár egy tipikus europower bandáról van szó, köszönhetően a malmsteeni neoklasszicizmus általános túltengésének a zenében, a mai napig szívesen hallgatom Olaf bármelyik munkáját, még ha azok között kevés különbséget lehet is találni.
Két másik dolog miatt nem lehetnek soha ellenszenvesek számomra: egyrészt még jócskán a nagy cover-őrület előtt készítettek jobbnál jobb ABBA-feldolgozásokat (emlékszünk még a mára már klasszikus tribute-válogatásra a 2000-es évek elejéről?), másfelől pedig énekesek terén sose tudott mellényúlni a zenekarvezető.
Ott volt ugye az első négy lemezen a ma már szólóban, AOR-vizeken evező Oliver Hartmann, az utóbbi idők egyik legjobb német vokalistája; majd őt Mats Levén követte két album és turné erejéig – a dallamok barátainak egyikük érdemeit és képességeit sem kell külön ecsetelni. Rick Altzi, aki az előző, VII. című anyag óta tölti be a frontemberi posztot, kevésbé ismert, pedig gyakorlatilag semmivel sem marad el a fent említettek mellett: hangjában tulajdonképpen az előző két énekes keveredik, mindez pedig egy jókora korai Soto-feelinggel párosul – nagy baj ebből már nem lehet, és ha eddig nem lett volna világos, mennyire meghatározó Olaf számára Malmsteen, hát most összeáll a kép. Az pedig különösen durva, hogy a feldolgozásnóta ezúttal a Wishing Well lett – a dal elcsépelt ugyan és zeneileg elég távol áll az At Vance stílusától, de Axel Rudi Pell Sotóval készített verzióját ismerve egészen kísérteties és mint ilyen, nagyot szól. És ha már feldolgozás, Olaf barátunk folytatja a már korábban elkezdett Vivaldi-ciklust: noha a Négy Évszakból az Ősz még egyáltalán nem került sorra, ezúttal a Nyár második részét vette elő. Nem mondom, hogy minden vágyam egy hasonló szellemben fogant instrumentális Lenk-szólólemez, de érdekes lenne meghallgatni egy ilyet. Nagyon tud a faszi, ez tény.
A saját nótákról, bár újak, nem sok újdonságot lehet elmondani: kikérjük a szokásost kedvenc kisvendéglőnkben és meg is kapjuk – ismerjük el, időnként nem vágyik az ember másra. Amúgy ami nekem a homogenitás ellenére – vagy mellett – mindig is tetszett az At Vance zenéjében, az a kapkodásmentes lendület volt, ezt most is megtalálhatjuk benne: ahogy a címadó elindítja az anyagot, rögtön tudja az egyszeri szimpatizáns, hogy minden rendben. Már hogyne lenne, mikor még a lemez második felében is jut energia olyan feszesebb tempójú tételre, mint a Power – a csapat ilyen jellegű dalai mindig is ellenállhatatlanok voltak. De például nem rémlik, hogy hallottam volna a Salvation Day-hez hasonló mértékben folkos témát korábban At Vance lemezen. Líraiban is hagyományosan erős a banda, remek példa erre a You And I.
Szóval, akárhogy és akárhányszor hallgatom is a Ride The Sky-t, a konklúzió mindig az, hogy bizony nem érdemtelenül figyeltem fel rá Olaf gyermekére az ABBA-tribute albumon. Lehet, hogy néha elvesztem a fonalat az átlag kétévenkénti megjelenések miatt (ezzel az új anyaggal együtt ismerkedtem meg az előzővel is), de annyi baj legyen: úgy tűnik, az At Vance esetében a minőség nem megy a mennyiség rovására.
