Shock!

Aki ma körbekémlel az extrém muzsikák horizontján, magáévá kell tegye a felismerést, hogy a 21. században újra szexi thrash metalt játszani. Pillanatnyilag legalábbis biztos piaca van az efféle árunak a nagyvilágban. A trend felhajtóereje két szinten mutathatja meg jótékony hatását: a műfaj tetszhalottjainak életre pofozásában és a fókusz kiszélesítésében. Az a tény, hogy az Aura Noir négy év után újra ringbe száll, és két évtizedes létezése során mindmáig nem látott kíváncsiság fogadja vérgőzös ténykedését, a stílus sokadvirágzásának nem megvetendő kifejeződése. Szögezzük azonban le: a norvég sírásók 2012-ben sem nyújtanak vonzó látványt, hozzáállásuk fikarcnyit sem változott az évek során – az Out To Die mindezzel együtt van annyira erős állásfoglalás, hogy a jelen thrash dömpingben is megkerülhetetlennek nevezzük.

Szimplán szólva két mániás polihisztor és egy gitárzseni önfeledt élvezkedése hallható itt fél órában, nyolc (alig elkülöníthető) tételben kifejtve, semmivel sem több. Aggressor (Carl-Michael Eide avagy Czral, az avantgarde Virus jelenlegi, a Ved Buens Ende egykori zenei agya) 2005-ben furcsa körülmények között vált deréktól lefelé szinte teljesen mozgásképtelenné, így ő azóta kényszerűen elhagyta a dobszéket, itt gitáros/énekesként üzemel. A komplett ritmusszekció a frontember Apollyon (lásd még Immortal) keze alatt szólal meg, a banda hangzásának letéteményese azonban a Blasphemer művésznevet viselő briliáns fazon. Ez az ember az utóbbi másfél évtizedben zenei tényezővé tett egy földbe állt legendát (Mayhem), valami egészen döbbeneteset alkot portugál társaival (Ava Inferi), miközben az Aura Noirt is életben tartja. Utóbbit részletezném.

Mondjuk úgy, az ember thrash metalt a legkevésbé „véletlenül" játszik: a stílus egyedi technikát, hangszerkezelést kíván meg a hathúroson. A sok kiváló képességű zenész közül is Blasphemer rendelkezik az egyik legkülönlegesebb hangképzési technikával ezen a színtéren, ráadásul ez a képessége fénysebességű riffelésnél sem szenved csorbát. Tananyag lehetne, amit a Chimerán, vagy éppen itt elénk tár. Ez az, ami tovább fényezi az Out To Die névre keresztelt monolit sziklatömböt, és emeli a legfelsőbb kategóriába az eleve értékes alapanyagot. Thrash eszencia rajongóktól rajongóknak, friss és tömény hangzással (a gitárnyakat szinte a számban érzem), hárman a régi suli legkitartóbb tanulói közül. Az új Goatwhore után az idei old school revival újabb nagyon kellemes meglepetése, referencia-értékű munka!