Ahhoz képest, hogy két évvel ezelőtt tűkön ülve vártam a kaliforniai Autopsy visszatérő lemezét, az új korongról egészen a megjelenéséig nem is tudtam. Pedig a Macabre Eternallal a csapat olyan szenzációs feltámadást hajtott végre, amit még Jézus Krisztus is megirigyelhetne, épp ezért benne volt a pakliban egy legalább olyan erős folytatás is. A hatodik sorlemez bizonyos szempontból nem is okoz csalódást: hamisítatlan autopsycus saurus végtermék, azaz tömény, bűzhödt és undorító. A rajongók persze épp ezt várják el az Autopsytól, ebből a szempontból tehát nincs meglepetés, így igazi csalódás sem.
Ugyanakkor már elsőre feltűnik, hogy a Macabre Eternallal ellentétben a dalok mintha szürkébbek lennének. Kevés az igazán emlékezetes téma. A necrophagiás borítóba csomagolt lemezen rothadó hullaként elnyújtózkodó háromnegyed órányi játékidő soknak tűnik, pedig az előző album még ennél is hosszabb, kicsivel több mint egy órás volt. Ha még tovább akarjuk hasonlítgatni a Macabre Eternallal, azt látjuk, hogy a friss anyagon nemcsak kevésbé bivaly témák szerepelnek, de az egész lemez dinamikája valahogy fogyatékossabb, mint az elődjének.
Pedig az őrjöngő kiállással nyitó Slaughter At Beast House egy gyors darab, olyan gitárhangzással, ami már 1985-ben is ultra old schoolnak számított volna. Az Autopsyra jellemző doomos belassulás aztán itt is felbukkan, sőt, mindezt még tovább fokozzák egy hidegzárós basszus-dob résszel, amit hallgatva azon kaptam magamat, hogy légfrissítővel permetezem a szobát magama körül, olyan kriptaszag áradt a dalból. Határozott kalapálással dörög előre a Mangled Far Below, aminek a gerincét egy klasszikus death riff adja, a szerzemény maga pedig nagyban emlékeztet a szintén nem túl szofisztikált muzsikájáról híres Masterre.
A maga hét és fél percével a She Is A Funeral valódi Autopsy-féle death/doom, s a kaliforniaiakra nem jellemző módon eléggé változatos is. Hallhatóan több dalötletből varrták össze, és a végeredmény a lemez legérdekesebb darabja lett. A második felét megnyitó gitártrillázás például a Death egészen korai, demós korszakát juttatta eszembe, az előtte elhangzó tappingelős és komor ó-zós rész pedig vészjóslóbb már nem is lehetne. A Coffin Crawlers sem annyira rossz, csak épp kissé összecsapottnak tűnik, a legújabb Channing Tatum-féle romantikus film címét kölcsönző When Hammer Meets Bone, szomszédjához hasonlóan, ugyan rendben van, mégis, valahogy hamar elenyészik az emléke. Az utolsó felvonást jelző, rövid Thorns And Ashes után leginkább a Flesh Turns To Dust gonoszkás témái, illetve a Running From The Goathead penetráns hullagyalázása emelkednek ki a masszából.
A lemez végére érve kellőképpen elfáradunk ahhoz, hogy ne akaródzzon azon nyomban újraindítani a lejátszást. S bár a The Headless Ritualnak is megvannak a maga erényei, ez a lemez közel sem a zenekar legjobbja, a színtéren pedig inkább tartozik az erős középkategóriába.
Hozzászólások