Tologatom már pár hete az új Backyard Babiest, mert nem éreztem úgy, hogy sok érdemlegeset tudnék hozzáfűzni ahhoz képest, amit a legutóbbi, kvázi-visszatérő Four By Fourról leírtam. Főleg, miután jól rácsodálkoztam: már utóbbi megjelenése óta is négy év telt el... Ez persze nem jelenti azt, hogy különösebb problémák lennének a Sliver And Golddal, viszont elődjéhez hasonlóan ez az új anyag sem gyújtott éppen lángra. Egynek elmegy, de valószínűleg ennél lényegesen több már nem is rejlik ebben a csapatban. Többek között ez volt az egyik oka, hogy teljes lelki nyugalommal hagytam ki az áprilisi koncertet is a Barba Negrában, láttam már őket úgyis sokszor.
Annyiszor írtam már a Backyard Babiesről a Shock! hasábjain, hogy biztos önmagamat ismétlem, de sebaj, végső soron a csapat mai tevékenysége is kimerül ennyiben: különösebb teketória nélkül dalokat írnak a saját jól bevált fogásaikkal, és kész. Kellemesen indul a lemez a fogósabb, melodikusabb Good Morning Midnight és a kicsit pörgősebbre vett Simple Being Sold kettősével, kissé butuskábban, de azért továbbra is aranyosan halad tovább a Shovin' Rocks enyhe tingli-tanglijával, illetve a Ragged Flag ritmuscentrikusabb dalolászásával, aztán nagyjából ebben a szellemben is folytatódik. Nincs gond azzal, amit hallunk, de nem is vágja gyomorszájon az embert.
A 35 perces műsor során menetrendszerűen előkerül érzékenyebb, melodikusabb darab (Yes To All No) meg London-'78-meets-Stockholm-'98 szabású, utcaszagú punk'n'roll (Bad Seeds, Sliver And Gold, A Day Late In My Dollar Shorts) is, de valahogy mindegyiknél az a benyomásom: hiába okésak a dalok, ezen a kategórián egyik sem képes túlnőni. Egyvégtében hallgatva mindig a főleg Dregen által énekelt 44 Undeadnél érzem először, hogy igazán megmozdít bennem valamit, és kedvem van ismétlőre tenni egymás után akár többször is. Ez a füstösebb riffelésű, kimértebb tempójú téma talán nem a lemez legarcbamászóbb szerzeménye, viszont a maga kevésbé nyilvánvaló jellegével együtt is tökéletesen megmutatja, mitől emelkedett ki a fénykorában annyira a mezőnyből ez a csapat. A másik csúcspont pedig érdekes módon a záró Laugh Now, Cry Later című finom, zongorás ballada, amit Nicke Borg valami csudajól énekel, a végére pedig – a Babiestől meglepő módon – szinte filmzenés-musicales monumentalitásba csapnak át vele. Itt még a hat perc fölé kúszó játékidőt sem érzem túlzásnak.
Nézőpont kérdése, mennyire sok vagy kevés ez a lemez egy efféle csapatról, de a legtöbb Backyard-korú bandától valószínűleg illúzió lényegesen többet várni a hasonló anyagoknál. Tragédia nincs, simán hallgatható a Sliver And Gold, függőséget viszont aligha fog okozni bárkinél is.
Hozzászólások
Azóta már meghallgattam azt is és rohadt jó! Örülök neki hogy ők rám cáfoltak. :)
Akkor hallgasd meg az új Wildhearts lemezt. :)
Én pont fordítva vagyok. Nekem a Four By Four volt az ami bejött (méghozzá első hallgatáskor és utána még nagyon sok követte) ez meg annyira semmilyen hogy gyakorlatilag nincs is kedvem újra meghallgatni pedig pont tegnap hallgattam meg.
(Ahogy Ádám úgy én is csak tologattam mert az előzetes dalok annyira semmilyenek voltak nekem hogy nem sok kedvem volt hozzáfogni viszont muszájnak éreztem mert a korábbi albumaikat meg szeretem.)
Ha párszor meghallgatnám még biztos kijönne belőle egy "jó de semmi több" lemez számomra is, de ez most még biztos nem fog megtörténni. Talán majd pár hónap múlva újra nekifogok.
Egyébként idén nem igazán hallottam még kiemelkedő anyagot ebből a rockos/punkos/glames/sleazes vonalról egyik zenekartól sem.
Nekem ez az album pont ugyanakkora csalódás mint az új LA Guns volt.