Shock!

Hogy vártam-e 2011-ben lemezt izgatottabban, mint az új Believer albumot? Hogy tisztelek-e zenekart az állhatatosságuk, trendmentességük és újítási igényük miatt jobban, mint őket? És hogy van-e olyan csapat, ahol számomra ennél nemesebben ötvöződik a keménység, a modernség és a zenei és szövegbeli intelligencia? A válasz mindhárom esetben NEM – tehát röviden összefoglalva: imaszőnyegemet Pennsylvania felé leterítve dobok egy nagy tízest a Kurt Bachman professzor úr által vezetett komplex thrash-prog zenekar friss mesterművére.

De miért is? Van-e köze ehhez annak, hogy Extraction From Mortality című első lemezük pont akkor ért el hozzám (egy Technokol-szagú másolt kazettán), amikor kitűnni akaró kiskamaszként valami mást kerestem, mint a csapból is folyó Guns és Metallica dalok? Lehet. Vagy esetleg az, hogy pár évvel később egy teljes felhőtlen-felelőtlen nyári szünetem háttérzenéjét szolgáltatták a Dimensions albummal, ahol szinte világelsőként kísérleteztek a komolyzene és a metal ötvözésével? Biztosan. De ennél a nosztalgiánál sokkal fontosabb, hogy ezek a lemezek mindmáig megállják a helyüket, gyakori vendégek a hallójárataimban, és ugyanolyan elégedett bólogatásra késztetnek, mint tizenpáréves koromban. És elvakult, mindent bezabáló rajongónak sem érzem magam, hiszen amikor a nagy újjáalakulási hullám közepén 11 évnyi szünet után újra elkezdtek mozgolódni, félve szisszentem fel. Hiszen mennyiből állt volna minden koncepció nélkül előkapniuk a 80-as évek végén képviselt zenei világot, és meglovagolni a jelenleg is dúló thrash-reneszánszt?

Hőseink viszont nem arról híresek, hogy visszafelé tekingetnének. Már az újjáalakulás után kiadott Gabriel c. lemez – amely borítóját tekintve ikertestvére írásom tárgyának – is tele volt érdekes újításokkal. Az óvatosan adagolt szintetizátor, a samplerek és beszédfoszlányok, valamint a Killswitch Engage énekesének köszönhető egyetlen dallamos refrén pár hallgatás után úgy beilleszkedett a zenekarra jellemző megtekert riffek, disszonáns melódiák és matekos dobtémák közé, mintha mindig is ott lett volna a helyük. Szeretem azt a lemezt, de most hallgatva helyenként mintha túlzottan is építene a korábbi lemezeken már itt-ott bevetett megoldásokra.

Mindezek után kíváncsi voltam, hogy mit hoz a Transhuman. Már a februárban-márciusban kirakott beharangozó dalok alapján tudtam, hogy örömkönnyeket fogok hullatni. Az első és legnagyobb változás, hogy a mindeddig leginkább ordítozó (és azóta sem Pavarottivá vált) Kurt Bachman ezennel túlnyomórészt dallamosan énekel. Van, hogy a Fear Factoryra jellemző 1-2 (fél)hangos lépkedéseket alkalmazza, esetleg a Cynic-re hajazó érdekes vocoderes effekthez nyúl, vagy a lágyabb Darkane refréneket is eszembe juttató „muzikális" üvöltéssel nyűgöz le. A legjobb példa a sokszínű énekre a Multiverse című harmadik dal, ahol minden egyszerre tetten érhető, a kiteljesedő, szétzengetett refrén pedig pont olyan pofonegyszerű, hogy azonnal átszellemülten üvöltöm az éterbe magam is.

Talán még az is a koncepció része lehet, hogy a lemez hangzása nem szakítja le az arcomat úthengerként, hanem a sok kis rétegezett téma szépen összefonódik, és sokhelyütt pl. pont a torz gitárok háttérbe szorulása engedi érvényesülni azt a mindent kitöltő hangspektrumot, ami a borítóval és a szövegekkel összecsengő emberentúli hangulatot adja. És bár sejtem, hogy ennek jelentős része stúdiós varázslás, de már a kezdő Lie Awake hallatán azt éreztem, hogy igen, ez a tökéletes ötvözete mindannak, amit a kemény zenében hall(g)a(t)ni szeretek.

Lehet, hogy magamból indulok ki, de nem hinném, hogy a Disillusion Gloria lemezének, a Cynic életműnek, a Voivod művészibb oldalának, vagy akár Devin Towsend „kék színű" lemezeinek rajongói fanyalognának a Transhuman hallatán – beugrónak ajánlott pl. a lemezt záró, a többi dalnál melankolikusabb Mindsteps meghallgatása. (Aki a versszakában szintén hallja a Sandokan dallamát, dobjon rám egy mailt, hogy nem vagyok hülye – köszi!)

A Believer gitárszólói mindig is különlegesek voltak, itt is találni idegborzoló hangközökkel operáló szólamokat, az alappal csak köszönőviszonyban lévő, elszálló dallamot, jazzes ihletettségű futamokat, de a legnagyobb „fless" mégis az, amikor a G.U.T. (azaz B.É.L.) végén a refréndallamot idézi meg a szóló, csak pont mindig kicsit máshogy kanyarodva, mint a fülem szeretné. Ezt szerintem minden lemezen legalább egyszer eljátszották a srácok, és kb. olyan jóleső érzés, amikor itt is felbukkan, mint anno a napköziben a bukta közepén a várva várt lekvárcsík.

Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor talán annyi róható fel negatívumként, hogy az 54 perces lemez mind a 12 dala a kényelmes középtempót képviseli, Joey Daub dobosisten egyedül a Clean Roomban kapcsol néha magasabb fokozatba. Viszont feltételezem, hogy a zenekar pont hogy az egységességre törekedett, és az egyes dalokon belül így is annyi hangulat- és témaváltást kapunk, hogy annyi értelme van a szőrszálhasogatásnak, mint a borítón látható hölgynek fésűt ajándékozni.