Engedelmeskedj! – emígyen szól a negyedik Benedictum korong címe, és biztos vagyok benne, hogy valamennyi férfi rocker, akiben akár csak egy cseppnyi Xena-rajongás is lakozik, már a csapat első promo fotóinak hatására is boldogan tett volna eleget ennek a felszólításnak. Úgy látszik, a kaliforniai négyes ezúttal úgy döntött, ráerősít kicsit a frontasszonyukat, Veronica Freemant körüllengő domina-feelingre, így aztán a beszédes címen kívül némi ostorcsattogtatást is kapunk, jelezvén, hogy jobb lesz behódolni.
Mindezt boldogan meg is tenném, hiszen Veronicának minden tehetsége (természetesen szigorúan a hangi adottságokra gondolok) megvan ahhoz, hogy feltétlen rajongásra bírjon, sajnos azonban a rajta kívülálló tényezők alaposan megnehezítik mindezt. Elsősorban a hangzás terén ordítóak a hiányosságok, de ahogy két évvel ezelőtt, a Dominion kapcsán is írtam, sajnos a dalok is sokkal inkább csak megbízható átlagmegoldások, mintsem mesteri power metal himnuszok. Nagy baj nincs azért velük, becsülettel össze is kalapálták őket, épp csak ezúttal is kevés az igazán karakteres, izgalmas momentum.
Ezek közé tartozik a klipesített Scream (érdemes csekkolni), amely Veronika hangszálgyilkos témái mellett azért is érdekes, mert a zenekari alap, valamint az extraként hozzájuk csapott vonósok egymástól totál elütő dolgokat hoznak, a végeredmény azonban mégis összeáll, de jó a fegyverropogást ritmushangszerként alkalmazó The Evil That We Do is. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek az apró finomságok, érdekességek messze nem kárpótolnak a kiemelkedő riffek és énektémák hiányáért. Veronica ezúttal is remekel, épp csak továbbra sincs mellette olyan társ, aki igazán gyilkos alapokat tudna alápakolni. Ennek ellenére vannak nóták, melyek működnek: a Thornz akkor is jó, ha egyértelműen sablonokból pattintották össze – van húzása, lendülete. Ugyanez igaz az Apex Nationre is, ami ugyanakkor százszor jobban ütne atom hangzással, de sajnos a tompán dohogó gitárok és a puffogó dobhangzás ugyanúgy kiherélik, mint az Obey egészét, amire en bloc igaz, hogy vélhetőleg könnyebben csúszna le a torkomon, ha dalai ellenállhatatlan hangorkánként törnének elő a hangfalakból. Ha már kiemelkedő dalokat nem sikerült összehozni, legalább robbanjon fel tőlük a szoba!
Annyit azért még érdemes megjegyezni az album kapcsán, hogy a Jag Panzer sajnálatos feloszlását követően ezen a lemezen tért vissza a kultikus csapat ütőse, Rikard Stjernquist, illetve Tony Martin is felbukkan a Cryban, hogy egy egészen okés duettet hozzon össze Veronicával. Mindez azonban nem menti meg a Benedictumot, az előző lemezzel megkezdett hanyatló tendencia sajnos továbbra is folytatódik.
Hozzászólások