Tulajdonképpen avégett, hogy Jorn Lande énekelte fel a Beyond Twilight első lemezét, és ez pont 2001 vége felé jelent meg, amikor a norvég hangszálisten éppen kezdett igazán ismertté válni, valamint abból a tényből kifolyólag, hogy Finn Zierler billentyűs személyében egyszemélyes vezetése van a bandának, eléggé adta magát az a megállapítás, hogy a Devil's Hall Of Fame lemez egyszeri projekt volt és lecsengésével mindenki megy a dolgára.
Jorn így is tett, hiszen akkortájt neki már nem volt ideje arra, hogy minden felkérést elvállaljon, és persze nyilván anyagilag sem volt már feltétlenül rászorulva erre. Így hát sejteni lehetett, hogy az együttműködés nem fog folytatódni, ami nagy kárnak tűnt, hiszen fantasztikus és rendkívül egyéni zene hallható az albumon, amelyet jobb híján sötét progresszív doomnak nevezhetnénk (ha valaki esetleg nem hallotta, és nem akarunk hosszasan magyarázni, hogy így meg úgy kategorizálhatatlan és egyedi). Finn azonban eltökélte, hogy a történetnek lesz folytatása, és egy olyan fazon, aki az első lemez megírásakor a Szaharába kirándult inspirációért, nem valószínű, hogy viccel az ilyesmivel.
2005 első negyedévében megérkezett tehát a kettes Beyond Twilight anyag. Jornnak ugye se híre, se hamva, de egyáltalán nem is hiányzik, hiszen sikerült a kallódó metal énekesek hazájában, az USA-ban egy olyan valakit találni, Bakáts Tibor Settenkedőhöz hasonló névszerkezettel bíró Kelly Sundown Carpenter személyében, aki egyrészt remekül pótolja őt, másrészt pedig új színt visz a zenébe király hangjával. Természetesen vannak Jornos figurái itt-ott, de azt mondjuk nemigen hiszem, hogy a norvég hatással lett volna rá, illetve, hogy olyan instrukciókat kapott volna Finntől, hogy utánozza őt. Miért is tenné? A régi reklámszlogent idézve Jorn utánozhatatlan, de utolérhető - színvonal tekintetében legalábbis mindenképp. Tényleg nagyokat énekel ez az új srác, aki amúgy egy Outworld nevű csapatban is érdekelt valahol az Államokban. Egy biztos: nyakamba vettem már a világhálót, hogy találjak valami felvételt ettől a csapattól, remélem, mire ezen sorok megjelennek, már sikerrel jártam.
És hogy milyen a Section X? Ha valaki ismeri az előző albumot, akkor ugyanaz a stílus; ha pedig nem, akkor annyit mondok: beteg. A fentebb említett, dark prog doomra is nemzetköziesíthető kategória (csak hogy mutassam, lehet tanulni az infólapokból, kiadói hirdetésekből, hehe) tulajdonságait nyilván minden zenehallgató, aki csak egy kis rutinnal is rendelkezik, el tudja képzelni. De az a tény, hogy beteg ez a zene, mindenképpen pirossal aláhúzandó! Nem kevés olyan elemet tartalmaz, mint amilyet például a Cradle Of Filth muzsikája, tehát horror-feelinggel alaposan átitatódott (halld: Shadow Self - jó kis borzongató tétel, fasza kis progos szintivarázslással), de a tiszta ének miatt a dallamok kedvelőinek is emészthető lehet. A dallamok persze rafináltak, megcsavartak, de az ördögbe is, nem kell hozzá túl sok hallgatás és a fülünkbe ivódnak. Akárcsak legutóbb. Tehát nem kizárólag Jorn érdeme volt a Devil's Hall Of Fame fogóssága, a Section X is behálózza és örökre magához láncolja a hallgatót.
A Sleeping Beauty konkrétan meg is idézi az előző lemezt egy olyan témával, amely szinte elsőre ragad, Kelly pedig ezer hangon szólal meg, többek között épp itt Jornén is (ahogy azt fentebb már említettem volt). Pont az ebben a szerteágazó, komplex, súlyosan lassú zenében a nagyszerű, hogy az énekes abszolút kiélheti magát benne, villoghat hangjának sokszínűségével, amit Dani Filth és hasonszőrű társai pl. sosem tehetnek meg, az egysíkú károgás ellenzői (e sorok íróját is beleértve) pedig éppen ezért sose szerethetik meg amúgy igen színvonalas zenei produkcióikat. Fordítva viszont működhet a dolog: a nyitottabb black metalosok bőven találhatnak maguknak csemegéznivalót ebben a sötét, démoni világban, amellyel a Beyond Twilight borzolja az idegeinket. Ne mondja senki, hogy komoly hifi-rendszeren hallgatva (és a villanyt esetleg lekapcsolva) nem szarja össze magát a félelemtől a The Dark Side hisztérikus énektémái és gyötrő riffjei hallatán. A billentyűktől pedig komolyan kiráz a hideg: ezt a nótát King Diamond mester is megirigyelhetné...
Van aztán olyan instrumentális darab (Portrait F In Dark Waters), amely során megfigyelhető, hogyan borul el egy képzeletbeli (?) múlt századi zongorista zseni elméje és tanúi lehetünk, mint válik emberünk pszichopata vámpír-gyilkossá röpke 2 és fél perc alatt. Tényleg súlyos! És ebből az őrületből nincs menekvés, először az Ecstasy Arise ront ránk tördelt ritmusaival és pszichedelikusságukban is fogós dallamaival, majd a horror metal musical hangulatúan induló, de tébolyult prog metal orgiába fajuló, begyorsuló, belassuló meg ki tudja még mivé átalakuló 9 perces címadó tétel zárja háromnegyed órás kálváriánkat. Mi azonban mazochista módon újrakezdjük az elejétől és újabb finomságokat fedezünk fel minden újabb hallgatás során.
A felsorolt párhuzamok ellenére is teljességgel kategorizálhatatlan az, amit ezek a fazonok (hatan vannak, tehát két gitáros riffel, egyikük pedig úgy szólózik, mint az isten) Beyond Twilight néven művelnek Zierler vezérletével. Mégis, maradjunk a dark prog doom metal elnevezésnél: darknak elég dark, prognak sincs híján és hát bizony kellően doom is, amit hallunk. Zseniális? Lehet. De hogy az év egyik legjobb, legegyénibb, legizgalmasabb lemezével van dolgunk, azt nyugodt szívvel merem állítani.
