Shock!

Vajon az új kiadó nyomása vehette rá Zakk Wylde-ot, hogy a hetedik Black Label Society lemez borítójára az eddig megszokottaktól eltérően ne valami óvodás szintű, két perc alatt összebarmolt igénytelen ostobaság kerüljön, hanem egy egész jópofa kép? A biliárdozó apácák mellett a kereszt alakban kihajtható booklet is kimondottan impozáns, úgyhogy hurrá.

Hogy miért a borítóval kezdem? Mert ezt leszámítva semmi sem változott. „Kibaszott riffmuzsika alkoholistáktól alkoholistáknak vagy leendő alkoholistáknak", foglalta össze úgy a Stronger Than Death tájékán hitvallását a gitáros, és ebből azóta sem engedett egy jottányit sem: csak az a lényeg, hogy milyen tökös riffeket tudsz lefogni két bár között, hogy megint őt magát idézzem. Magyarán szólva a hetedik Black Label Society album ugyanúgy biztos befektetés, mint az eddigiek. Zakk nem egy lusta típus, hanem egy szabályos riff- és szólógyár, valószínűleg csak úgy folynak belőle az állatabbnál állatabb témák, szerintem ha lenne rá lehetősége, akár évi két-három albumot is meg tudna csinálni, miközben még folyamatosan turnézik is mellette. Vagyis született zenész a fickó, akit ezen kívül nem is nagyon érdekel semmi más.

Az összes BLS lemezt nagyon kedvelem, de kétségtelenül a The Blessed Hellride és a Mafia voltak a legkiérleltebbek. Nos, a Shot To Hell lazán és magabiztosan sorakozik fel e kettő mellé. Akár egy napon át is lehet oda-vissza hallgatni, gördülékeny, dinamikailag is jól felépített album ez tele gyilkosabbnál gyilkosabb riffekkel, észveszejtően eltekert szólókkal, nagypofájú, harsány énektémákkal, csordultig telítve érzelmekkel és jó értelemben vett utcai bölcsességgel: olyan zene, amitől sör- és olajszagod lesz, a szakállad pedig nőni kezd. Legyen szó akár a Concrete Jungle adrenalinpumpáló tempójáról, a szolidan geezeri basszustémával startoló, majd a korai Black Label lemezeket felidéző Black Mass Reverends géppuska-riffjeiről vagy a No Rest For The Wicked-érát idéző gitártémára épülő Hell Is High életigenlő hangulatáról, egyszerűen letaglózó, ahogyan Zakk előadja magát.

Egyértelműen a rockvilág egyik legnagyobb gitáros-egyéniségével állunk szemben, és minden pillanatban tesz is arról, hogy ezt ne felejtsük el. Hangszíne, énekstílusa meg továbbra is olyan, mintha egy nagy üstben összekevernénk Phil Anselmót Ozzyval és Layne Staley-vel, és persze, hogy nem ő a földkerekség legnagyobb hangja, de ide ez az orgánum passzol a legjobban.

Persze nem csak harsány, metalizált rock'n'rollokból áll a Shot To Hell: nagyon erősek a lírai nóták is, de ebben mindig is kiemelkedően jó volt a szőke sörlokomotív. Ennek persze nyilván ő is tudatában van, hiszen a 13 dal között egyenesen öt akusztikus alapú, lassú szám bújik meg a megszokott enyhe Alice In Chains-felhangokkal. Ezek közül a záró Lead Me To Your Door lett a csúcs szerintem, egyszerűen mágikus az a hangulat, amit itt teremtenek, de közel hasonló jóságokat tudok mondani a keserű Nothing's The Same-ről is. És természetesen Craig Nunenmacher húzós dobolását is ismét meg kell dicsérnem, akárcsak legutóbb.

A Shot To Hell egy újabb vadállat Black Label Society lemez a sorban – pontosan olyan, amilyennek szeretjük, száz százaléknyi szuperszonikus, agyig felpörgetett metal'n'roll. Zakk Wylde átlát a szitán, érti és érzi a rockzene lényegét, és e mellé még baromi jó nótákat is tud írni. Bárcsak több hozzá hasonló figura mozogna manapság...