Shock!

Ki gondolta volna a '97-es nagy ős-Black Sabbath összeborulás után, hogy valaha is élőben láthatjuk még a Tony Iommi – Ronnie James Dio – Geezer Butler – Vinnie Appice négyest, ráadásul Magyarországon is? Pláne ki mert volna arra fogadni, hogy még új nótákkal is előrukkolnak azt követően, ahogyan a Dehumanizer után Iommi és Dio elváltak egymástól?

Persze azok után, hogy alapvetően már az akkori összeborulás is hihetetlen volt, igazából nem is kellene meglepődni a dolgon, főleg annak fényében nem, hogy a Sabbath utóbbi egy évtizedes tevékenysége aligha lehet minden ízében kielégítő egy olyan kreatív arcnak, mint Iommi, Dio szekere meg valljuk be, eléggé döcögősen halad az utóbbi 10-15 évben. Nem csoda, hogy egymás karjaiba rohantak megint... A Heaven And Hell turné iránti hatalmas érdeklődés farvizén alighanem ez a kimondottan impozáns válogatás sem fog túl nagyot hasalni.

Abban általános egyetértés van, hogy a Heaven And Hell és Mob Rules lemezek hibátlan klasszikusok, így nem is boncolgatom bővebben a témát: itt van mindkettő színe-java, vitathatatlanul a legnagyobb slágerek, az utolsó hangig tökéletes, örökbecsű remekművek. Neon Knights, Children Of The Sea, Heaven And Hell, Die Young, Turn Up The Night, Voodoo és a többi – aki ezeket nem ismeri, az semmit sem tud a metalról. Pont. Azt mondjuk nem nagyon értem, hogy a Sign Of The Southern Cross hogyan maradhatott le, de örömteli, hogy a roppantul alulértékelt, ám ennek ellenére kiváló Dehumanizer albumot nem felejtették el a kollekció összeállításakor. Itt az After All (The Dead), a TV Crimes és az I is – és színvonalukat tekintve bizony egy cseppet sem maradnak el a többitől.

Az igazi csalogató persze nem a már ismert dalok sora, hanem három vadiúj nóta. Hogy milyenek ezek? Nos, jól mondja Tony: ha leülnek Dióval közösen, a végeredmény időtől és helytől függetlenül összetéveszthetetlen lesz. A The Devil Cried egy igazi ízes doom tempókra épülő húzós, sötét hangulatú dal hátborzongató énekdallamokkal, míg a Shadow Of The Wind egy fokozattal még borúsabb. Egyszerre köszön benne vissza az ős-Sabbath gorombasága és a Dehumanizer korszak ultrasúlyos megközelítése, Ronnie finomabb dallamvezetése viszont a Heaven And Hell, Mob Rules éra érzésvilágát hozza vissza a verzékben.

Az Ear In The Wall egy gyorsabb szerzemény, nagyjából a '92-es lemez Time Machine nótájának tempójáig pörgették fel. Iommi játékát nem tudom eléggé méltatni, most is úgy gitározik, hogy az embernek kicsordul a könnye, riffjei ölnek, a szólók varázslatosak. Fel nem fogom, miként képes közel 60 évesen is így ontani magából a jobbnál jobb ötleteket. Ronnie is hozza magát, noha akárki akármit mond, azért egy cseppet – nem zavaró mértékben – kopásnak indult már a hangja. Ez néhol egyértelműen hallatszik is, az erő és a dallamérzék azonban háborítatlanul megmaradt.

Nem mondom, hogy a Dio-féle Sabbath legnagyobb alkotásai ezek a friss dalok, de újonnani egymásra hangolódásnak tökéletesen megfelelnek. Összességében több értelmét is látnám egy Ronnie-val készült új lemeznek akármilyen néven, mint egy Ozzy-féle Sabbath albumnak – a korai korszakot szerintem nem érdemes bolygatni, végül is az egész műfaj leghatalmasabb legendájáról beszélünk. Kíváncsian várom tehát a folytatást, július 4-én pedig mindenkinek ott a helye a PeCsában. Ezúttal tényleg.