Shock!

Az álmos Kentucky elsőszámú zenei exportcikke a legutóbbi, Between The Devil And The Deep Blue Sea album kommerszebb, rádiósabb megközelítésével sikeresen kivívta a déli zászlót lengető, keményvonalas southern rockerek zömének rosszallását, miközben csak annyi történt, hogy a csapat preventív módon kilépett abból a skatulyából, amibe a Folklore & Superstition lemez okán került. Meg lehet érteni a négyes gondolkodását. Chris Robertsonék nem akarták már az elején behatárolni a lehetőségeiket azzal, hogy bezárják magukat a southern szcéna konzervatív dobozkájába, hiszen a Black Stone Cherry saját jogon több ennél. Tény, hogy a déli érzés mindig dominált a muzsikájukban, de a blues, a country, és a '70-es évek brit rockjának hatása éppúgy megtalálható volt náluk, ráadásul olyan dallamérzékenységgel párosulva, amit bolondok lettek volna nem kihasználni.

A mainstream rockra szakosodott Howard Benson producer segédletével szélesebb rétegek felé nyitó hármas korong ennek ellenére sem lett steril poplemez, és ez a kivételes dalírói vénával büszkélkedő csapat realitásérzékét dicséri. Robertson és társai azzal az univerzálisabb anyaggal számomra azt bizonyították elsősorban, hogy mernek több mint egy dimenzióban gondolkodni, illetve vannak annyira jók, hogy a rádiós vonalon is képesek megőrizni eredeti identitásukat és autentikusságukat. Talán egy kezemen meg tudnám számolni, hányan voltak erre képesek előttük, anélkül, hogy eladták volna a lelküket az ördögnek...

Eme új mű is azért jó elsősorban, mert úgy változatos, hogy nem eklektikus, és oly' módon koherens, hogy nem homogén – remélem, érthető az okoskodásom. A kvartett minden eddigi tapasztalatát felhasználva, tudatosan domborítja ki erényeit a Varázshegyen. Megmaradt a közérthetőségre való törekvés, viszont rehabilitálták a karcosabb riffeket, mindez pedig már a Holding On... To Letting Go nyitásában megmutatkozik, hiszen szakít a fuzz pedálos, porszívózós stoner riff, miközben a közép-nyugati kamionsofőr ábrázatú Robertson olyan refrént produkál, ami finoman szólva is rózsás jövőt predesztinál. A potenciál a továbbiakban csak nő, a Dave Bassett segítségével kovácsolt Peace Pipe orbitális, jó értelemben vett slágertémája letaglózó, míg a Hendrix-jellegű riffel induló Bad Luck & Hard Love percei alatt beérkezik a southern érzés, ami aztán az embertelenül fogós Me And Mary Jane alatt teljesedik ki igazán.

A továbbiakban is hasonló mederben folynak az események, a hármas anyag szellemében fogant, mainstreamnek szánt szerzemények (Runaway, Magic Mountain, Sometimes) és a déliesen bárdolatlan témák (például a lüktető ritmusú Never Surrender és a füstös Blow My Mind) periodikusan váltogatják egymást. A végén pedig még egy olyan merénylet is belefér, mint a Hollywood In Kentucky, ami egy érzelgős country pop nóta egészen három perc negyvenig, amikor is jóféle chicken pickin' és slide motívumokkal forgatják ki önnön sarkaiból.

Az eddig leírtakból is világosan kitűnik, hogy Robertsonék ezúttal sem a legjobb Lynyrd, Blackfoot és Molly Hatchet dalokból kreáltak válogatást, hanem elkészítették az előzmények logikus következményét, amellyel tovább menetelnek a saját maguk által kitűzött ösvényen.