A Blackwood Creek annak idején Kip Winger első komoly zenekara volt, testvéreivel, Paul és Nate Wingerrel alapították még gyerekekként. Sejtelmem sincs, miért éppen az utóbbi években találták ki, hogy ismét életet lehelnek a csapatba, annyi azonban bizonyos, hogy a frissen kiadott lemezen egy kivételtől eltekintve mostanság született szerzemények hallhatók, vagyis nem 30 évvel ezelőtti ötleteket ástak ki a sírgödörből. Paul Winger sem szerepel már a mai leosztásban, az énekért, a basszusgitárért és a billentyűkért felelős Kip, illetve a dobos Nate mellett egy régi zenészhaver, Peter Fletcher gitározik a dalokban.
Maga Winger is amolyan fun-projektként hivatkozik erre az albumra, és valóban valami ilyesmi a dolog veleje: felszabadult, laza örömzenélés ez 11 dalban, amolyan ízig-vérig amerikai rockzene, amit hallhatóan nagyon élveztek összejammelgetni, ennél sokkal többre azonban ne számíts. Vagyis ha a Blackwood Creektől is az új Winger mestermű zsenialitását várnád, óhatatlanul is csalódni fogsz, ez ugyanis nem az a szint. Még akkor sem, ha Kip összekeverhetetlen hangja és dalszerzői stílusa természetes kapcsolódási pontot teremt a két album között... Kis sarkítással akár azt is mondhatnám, hogy a Blackwood Creek anyaga egy aranyos, de nem túl különleges rockalbum, amit Winger páratlan tehetsége emel ki a tucatszámra megjelenő „ma simán meg lehet hallgatni, de holnapra tuti elfelejtem" kategóriájú Frontiers kiadvány közül.
Soha életemben nem hallottam régi Blackwood Creeket – nem is hinném, hogy Kip pincéjén kívül bárhol előfordulna tőlük akármilyen értékelhető korai felvétel –, így összehasonlítási alapom nincs, de ezek az új dalok alighanem nyílegyenes folytatásai az ősidőkben születetteknek. Erre utal, hogy a lemez erőteljes '70-es évek-ízeket visel magán: olyan ízig-vérig amerikai rockzenék ugranak be egyes témák, hangulatok hallatán, mint Ted Nugent vagy az Aerosmith klasszikus dolgai, a Lynyrd Skynyrd, a Grand Funk Railroad, netán a Foreigner gitárcentrikusabb nótái. Tehát van benne egy nagy adag rock'n'roll, blues, AOR, country, southern rock és úgy általában minden, amit Wingerék kölyökként magukba szívtak, miközben baseballozás közben hallgatták valamelyik FM-rockrádiót a nyugis kertvárosi idillben. Ugyanakkor nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez a lemez igazából Kiptől jó, az ő megigéző énektémái, hajlításai, elsőre beazonosítható hangszerelési és zenei húzásai miatt indítja el újra és újra az ember a számokat. Néha amúgy a többiek is a mikrofonhoz merészkednek, de Winger akkor is az egész anyagra rányomta a bélyegét. Nate és Fletcher sem rossz muzsikusok persze, bár nem tartoznak Rod Morgenstein és Reb Beach kategóriájába.
A húzós Out In Outer Space, a napfényes, autóvezetős Your Revolution, a groove-osan bluesoló Jimmy And Georgia, a szövegében és refrénjében is a korai Wingert idéző Love Inspector vagy a finoman záró, nyugis Wooden Shoe bármikor jól esnek a fülnek, vagyis ha érdekel, mire megy Kip egy puritánabb, nyersebb és direktebb zenei környezetben, nem nagyon tévedhetsz a Blackwood Creekkel – még akkor sem, ha becsúsztak szürkébb, unalmasabb szerzemények is a jók közé. Érdekességként mindenesetre simán megállja a helyét az album, csak ne várd tőle a Winger színvonalát.
