Shock!

Lépj ki a komfortzónádból! Lehetne akár ez az új Bruce Springsteen-lemez alcíme is, ami sorszám szerint pont a huszonegyedik, tehát a felnőttkor küszöbét átlépve egy igazán „felnőttes”, mégis a fiatalkorba visszatekintő feldolgozás-válogatást kaptunk a Főnöktől. A komfortzóna elhagyása Bruce Springsteen esetében nem kizárólag azt jelenti, hogy a '60-as és '70-es évek soul- és R&B-világából merít, hanem azt is, hogy a saját zenekarát, megszokott embereit, háttérbiztonságát, de legfőképpen Telecasterét hátrahagyva a mikrofon elé állt, és saját magát mutatja meg bármiféle „maszk” nélkül. Nem egyszerű dolog ez, főleg, ha egy tartalmas életnyi zenei pálya áll már mögötted. Elképzelésem sincs, mennyire magabiztosan vágott bele ebbe a produkcióba, netán akadt mélyen benne egy kevés drukk, miképp fogadja ezt a másféle zenei világot a saját közönsége.

Persze – tegyük hozzá – Springsteennek megvan az a bázisa már jó régóta, hogy bármibe fog, bármit énekel, a sokmilliós rajongótábor tágabb és szűkebb magja is jó szívvel veszi, talán pont azért, mert a szívből készített ajándék mindig örömteli fogadtatásra talál. Bruce karakteres, fél másodperc alatt azonnal felismerhető orgánuma megadja a sajátos, csak rá jellemző öntőformát, tehát bármit is énekel, lesz egy sajátos, springsteenes íze, ami itt sincs másképp. Persze sokkal lágyabb, simulékonyabb az összkép, ő sem énekel ANNYIRA karcosan – igazából azt nem értem, miért nem próbálkozott SOKKAL korábban bármi hasonlóval. Továbbkanyarítva a gondolatfolyamot, ne menjünk el amellett sem szó nélkül, hogy a feldolgozások egy részét fekete előadók vitték sikerre, és izgalmas kérdés, mit tud hozzáadni az eredeti tartalomhoz egy másféle, karcos rockorgánum.

Bevallom, a tizenöt dal nagy részét korábban nem ismertem, kevés volt meg korábbról a fülemben, néhány előadóról már olvastam, de akadt jó néhány, ami újdonság volt számomra. Nincs is ezzel baj, mindig jó régi-új dolgokat megismerni, határokat tágítani, mindamellett annyira kortalan és határtalan a zene, mint művészeti forma, hogy reménytelen vállalkozás akár csak azzal is közelebbről megbarátkozni, ami amúgy az ízlésedbe vágna. A dalok nagy része természetesen érzelmes (igen, többnyire csöpögős) húrokat penget, így háttérzeneként is simán jó ebben a téli időszakban bekuckózós, romantikus estékhez. Simán el tudom képzelni, hogy Springsteen direkt válogatott ebben a témában, így hetven felett elérzékenyülve, merengve a fiatalkorán, és hát ne feledjük, Patti Scialfa még mindig ott van mellette, aki mellé ő is bekuckózhat.

Többnyire a merengősebb tételek dominálnak az albumon, de akad pár lendületesebb szám, mint a Do I Love You (Indeed I Do) vagy a 7 Rooms Of Gloom, utóbbi kis hunyorítással akár saját dal is lehetne, annyira saját képére formálta Bruce. Számomra ami azonnal fülbe tapadt, az (természetesen) a klipes Nightshift (bár ennek az eredetije is zseniális a Commodorestól) és a When She Was My Girl (a Four Tops az előadó, és ennek az eredetijét is ismertem). A líraiak közül a szívfacsaró I Forgot To Be Your Lover tündöklő gyöngyszem, amibe a 87 (!) éves Sam Moore is besegít (aki egyébként a Sam & Dave nevű R&B formáció tagja volt) és a What Becomes Of The Brokenhearted (Jimmy Ruffin dala) ami a másik kedvencem, illetve a The Sun Ain't Gonna Shine Anymore (ennek az eredetije szintén zseniális).

Nyilvánvaló tény, és az elfogultságom mellett is be kell vallanom: tisztában vagyok azzal, hogy Springsteen hangjának fénye már cseppet megkopott, de az okosan és ízléssel alkalmazott gazdag háttérvokál sokat segít, és tagadhatatlanul nagyon odatette magát, hogy lemeztelenített lélekkel átadja az érzelmeket. A 2022-es év második feléhez tökéletesen passzoló soundtrack számomra, gyűjteményben kötelező darab, és ha kicsit másféle, laza hangulatra vágysz, tegyél egy próbát, hátha te is ráhangolódsz a régmúlt atmoszférájára.