Shock!

A legutóbbi Venom kapcsán elég alaposan részleteztem aggályaimat a Bullet For My Valentine-nal kapcsolatban, most pedig nem tudom, hogy az új lemez hallatán a fejemet vakarjam, vagy naugyézzek-e egy nagyot. Rossznak nem nevezném a friss eresztést, professzionális munkáról beszélünk, de Matt Tuckék ismét megejtettek egy stíluskanyart a Gravityn, most már igazából meg sem akarom számolni, hányadikat mindössze szűk másfél évtized alatt. Én pedig tényleg végérvényesen nem értem, mit akar elérni a zenekar, vagy mi az albumonkénti stílusváltás mögött meghúzódó koncepció.

Koncepció ugyanis egyértelműen létezik. Miután a Venommal hamut szórtak a fejükre a Temper Temper elcseszett rádiós kísérletei után, a Gravityn Matt és társai megint elindultak egy kommerszebb irányba. A mostani stílus kétségtelenül közelebb áll a legutóbb rebootolt Bullet-soundhoz, mint a Temper Temper az akkori előzményekhez, de üvölt az albumból, hogy elejétől végéig lekerekített, kimatekozott, tudatosan összerakott produkcióról beszélünk, csak éppen az nem világos, mit akarnak bizonyítani, és főleg kinek. Mert hallhatóan megfeszített módon figyelték, milyen az a kevés rock/metal, ami még 2018-ban is működik a listákon, de eközben hallhatóan nem szerették volna magukat ismét olyan kellemetlenül megégetni. Szóval akad azért itt zúzda gitár meg némi ordibálás is, viszont mindebből egy skizofrén album született. Olyan, mint az okos lány: hozott is ajándékot meg nem is, viselt is ruhát meg nem is.

Számos hallgatás után még az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a Bullet For My Valentine a saját stadionrock-lemezét akarhatta elkészíteni a Gravityvel. Ehhez minden korábbinál több elektronikus effektet, hangszerelési megoldást hívtak segítségül, van sok óóóóó-zós, nyilvánvalóan tervezőasztalon együtténeklősre szabott rész is, meg rengeteg kötelező tinédzser világfájdalom a szövegekben, a gitárszólókat viszont gyakorlatilag teljesen száműzték a dalokból. Szerintem elég sokat elárul az anyagról, ha elmondom: a Not Dead Yet, a The Very Last Time, az Under Again egyes témái vagy a Coma hallatán előbb ugrik be a hallgatónak a Linkin Park, mint a Bullet For My Valentine. Sőt, a The Very Last Time stílusát és megközelítését tekintve még a One More Lightról sem lógott volna ki... Máshol a Bring Me The Horizon késői korszakának szerzeményei is felötlenek. Ezzel most nem azt mondom, hogy Tuck kiskutyaként követi Oli Sykes-ékat, mert nem, de azt azért bizonyosan elég alaposan kielemezhették, mitől tudott olyannyira beválni a sheffieldi csapat receptje a That's The Spiriten. Csak éppen – és ezzel megint elérkeztünk a lényeghez – ott jobbak voltak a dalok.

Igazság szerint azért furcsa ez az egész, mert hiába akar görcsösen új rétegeket is megfogni a Bullet For My Valentine, továbbra is a súlyosabb, zúzósabb dolgok állnak nekik a legtesthezállóbban. Az album leginkább hagyományosra vett száma, a lassan két éve ismert Don't Need You például sokkal működőképesebb, mint mondjuk a leállós-kirobbanós kettősség unalomig ismert váltogatásával és egymásba úsztatásával játszó Leap Of Faith nyitás, vagy a szintén ezt az iskolát követő Piece Of Me. Netán a címadó, ahol mindezt valami arénás köntösbe akarták bújtatni, és nem is lett rossz, amit kihoztak belőle, viszont valami megfoghatatlan plusz innen is hiányzik ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. A tradicionálisabbra szabott Over Itnél ezzel ellentétben pontosan meg tudom fogalmazni, mi kellene bele ahhoz, hogy csúcspont lehessen: egy normális refrén. Viszont az überdallamos pillanatok között is akadnak jól elcsípett darabok, ezt el kell ismernem. A Letting You Go hangulata például azzal együtt is a csapat korai korszakára hajaz, hogy zeneileg másmilyen, és még a béna énekeffektek sem tudják szétbarmolni, ez tényleg erősre sikerült. A záró Breathe Underwater is szépen, szívhezszólóan hömpölyög. De az album javarésze sajnos elég középszerű, homogén és jellegtelen.

Az új ritmusszekciónak nem volt túl sok hozzátennivalója ehhez az anyaghoz, és sejtésem szerint nem is nagyon szólhattak bele abba, mi történhet és mi nem. Pedig lehet, hogy Jason Bowld sem olyan béna, kopogós és erőtlen dobsoundot képzelt volna el magának, mint ami itt hallható... A többi hangszer szerencsére szépen szól, de a Gravity nem az egyéni teljesítményeket, hanem az összképet állítja fókuszba, ami, mint mondtam, elég felemás. A Bullet For My Valentine tagjai nagyszerű zenészek, dalokat is tudnak írni, de ezen a lemezen valahogy megint ki akartak bújni a saját bőrükből. Tuck és Michael Paget lassan negyvenes arcok, de mintha még mindig nem döntötték volna el, pontosan mit is akarnak csinálni. És ez gáz. A zenekar önálló arca mára végleg elveszni látszik, sőt, lassan azt sem tudom eldönteni, egyáltalán volt-e nekik valaha olyan. Egy dolog a kísérletezgetés, és egy másik az ide-oda kapkodás.

A Venom pontozásakor levezettem, hogy jött ki a számszerű végeredmény, de most az egyszerűsítés kedvéért csak és kizárólag a zenével foglalkozom. Mert igazából semmilyen hajtűkanyar nem gátolna meg a lemez élvezetében, ha kiemelkedően jó lenne, amit hallok. De sajnos nem az. Így aztán más szempontok alapján, de ezúttal is maradunk a bevált hatosnál.