Shock!

A székesfehérvári Burnout semmiképpen sem kezdő csapat, az utóbbi években elég rendesen bealapoztak maguknak koncertfronton – többek között például a Tankcsapda vagy a Depresszió előtt –, és az Új Évezred Rapszódia már a harmadik albumuk. Én az utóbbi hetekben valahogy többet találkozom a nevükkel mindenfelé, mint előtte, szóval látok rá némi esélyt, hogy ezzel a lemezzel most ugranak egy szintet felfelé. Az anyagon mindenesetre nem fog múlni a dolog, abban határozottan van potenciál – ugyanakkor szerintem a csapatban hosszabb távon több rejlik, mint ami itt előjön belőlük.

Közhelyszámba megy, és mi is sokszor elmondtuk: ami itthon az utóbbi húsz évben magyar nyelvű rockban történt, az szegről-végről bizonyosan valamilyen összefüggésben van a Tankcsapdával. Csűrhetjük-csavarhatjuk ezerféleképpen, de például a Depresszió meg a Road is erről a vonalról származik, még ha menet közben ki is alakították a saját stílusukat, és a hallottak alapján a fehérvári srácok is a fentiek nyomában tolongó színteret erősítik. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy valami béna kópiáról beszélünk: a Burnout se nem béna, se nem kópia, de az áthallások egyértelműek, és ha a fenti három banda valamelyike közel áll hozzád, nyugodtan megpróbálkozhatsz velük is, jó eséllyel találsz majd kapcsolódási pontot. Viszont – már csak életkori okokból is – modernebb, korszerűbb módon fűzik össze az ismert elemeket, hangulatokat, mint akár mondjuk a Depresszió, akik ugyebár eleve Csapda Juniorként startoltak annak idején.

Az Új Évezred Rapszódia előnyös tulajdonságai közül elsőként mindenképpen azt említeném, hogy az anyagban van húzás, van rock, és egy pillanatra sem érzi az ember műanyagnak, amit hall. Talán banális hülyeségnek hangzik, amit mondok, pedig ez az egyik legfontosabb paraméter, amivel egy rocklemeznek korszaktól és stílustól függetlenül rendelkeznie kell: hogy halld rajta, készítői igenis szívvel-lélekkel rakták össze, és igenis feszíti őket a közlésvágy. Ez tehát stimmel, és innentől fogva igazából nem gond, hogy az album nem tökéletes, az irány mindenképpen jó, összességében simán hallgatható a lemez.

Mint mondtam, a zenekar modernebb, zúzósabb, ha úgy tetszik, itt-ott groove metalosabb köntösben tálalja a jellegzetes 21. századi magyar rockpaneleket, és a lemez alapján az a határozott benyomásom, hogy a lendületesebben megfogalmazott részeket többnyire jobban is érzik, mint a finomabbra, melodikusabbra vetteket. Már a nyitó Kell vagy nem is abszolút ez az iskola, jól elcsípték a tempót és fogós a refrén is, szóval rendben van a kezdés. Ugyanígy erősre sikeredett a kevésbé nyilvánvalóan induló, a kórusra mégis modern, amerikai ízű rádiós rock/metalba váltó címadó is, de akadnak még pofás darabok az anyagon. A Burnout sem írta még meg a maga saját nagy, definitív dalát, de elég fiatalok még, szóval a lehetőség továbbra is nyitva áll. A Mr. Clyde-ot vagy a Jókor jó helyent vagy a záró Mentsd magadat például már nem sok választja el ettől a kategóriától, a legjobb dal azonban szerintem egyértelműen a leghosszabb Te és én, ami a következő hónapokban simán amolyan surranópályás kedvenccé válhat sokaknál. Ne valami direkt slágertémát képzelj el, hanem egy hat és fél perces dalt faszán elcsípett tempókkal, hangulatos leállásokkal, illetve egy akár himnikusnak is nevezhető refrénnel, ahol a szöveggel is sokan tudnak majd azonosulni.

Nem minden szám lett egyébként maradéktalanul meggyőző, a dallamosabbra vett Számolj velem vagy az Ide való nem igazán fogott meg, a furcsán természetellenes Holtpontot pedig én szívem szerint le is hagytam volna az anyagról, de ahogy említettem, a mérleg összességében pozitív. Mong Máté hangja nemcsak durva, hanem ténylegesen is erőteljes, és dallamérzéke is a helyén van – érzésem szerint Hetfieldet például biztosan szeretheti, és hosszabb távon, ha levetkőzi az egyértelmű hatásokat, még nagy meglepetéseket is okozhat. Rácz Olivérnek is akadnak olyan dallamos, kellemes szólói, díszítései, amikre az ember felkapja a fejét. A szövegek között akadnak jobban eltaláltak és számomra kevésbé meggyőzők is, viszont hallhatóan itt sem az volt a cél, hogy néhány olcsó, közönségetető ragrímmel letudják a kötelező köröket, amit muszáj díjaznom. Néhol ugyanakkor talán a kevesebb több lenne, és itt-ott prozódiailag is lehetne egy hajszálnyival gördülékenyebb a dolog. A hangzás elfogadható – szerintem egy lélegzőbb, természetesebb, élőbb sound ugyanakkor jobban passzolna a bandához, és dobna is érzésem szerint a lemezen még egy fokozatot.

Összességében érdemes tehát odafigyelni a Burnoutra, itt még hallhatóan bőven rejlik potenciál. Ez a lemez még nem a zenekar nagy dobása, de a következő akár sorsfordító is lehet, ha rákészülnek és megfelelően felszívják magukat hozzá. A pontszámomban ez a remény is benne van.