Shock!

A 2001-es Please...Die! lemezzel ismertem meg a svéd srácok zenéjét, és akkor azonnal padlót fogtam a produkciójuktól. Nem rajongok igazán a neo-thrash bandákért, számomra a klasszikus thrash vonulat a nyerő, de a Carnal Forge zenéje azonnal lenyűgözött.

Húzás, intenzitás, kegyetlen hangszeres játék egy igazi üvöltő-acsarkodó énekessel, de ugyanakkor a dallamokat sem nélkülözve. Nagyon szakítottak az olyan nóták, mint a Welcome to Your Funeral, a No Resurrection, vagy a Maidenes gitárharmóniákat (!!!) felvonultató Hand of Doom. A soron következő The More You Suffer lemez kisebb csalódást okozott, valahogy hiányoztak az igazán fogós, emlékezetes részek. Nem volt rossz anyag az sem, de nem ért fel elődje zsenialitásával. 2004-ben aztán megérkezett a sorban ötödik lemez, az Aren't You Dead Yet? (ismét egy milyen kedves kis cím) és a Carnal Forge megint csak szolgálójává tett, leborulok!

Tipikusan olyan zene ez, amiben egy nem metal rajongó nem érti, hogy mi a jó. Megmondom én: Az, hogy odab*sz! Méghozzá kegyetlenül! Úgy indul a Decades of Despair, mint egy kíméletlen hadigépezet. Legyalul, földbe döngöl, de hála istennek feltűnnek a Please lemezről ismerős dallamos díszítések is. Ezekből egyébként meglepően sok van a lemezen. Na nem lírázgatásra meg egyéb ilyesmire kell gondolni, itt zúznak, riffelnek a gitárok, épp csak annyi kis fogósságot csempésznek a dalokba, hogy könnyebben megragadjanak az ember fejében a vezérmotívumok. Ennek köszönhetően befogadhatóbb is lett az anyag, mint elődje volt. (Valahogy úgy kell elképzelni, mint az ucsó Kreatorön, de ez a zene durvább.) Ebből a szempontból kiemelkedően jó egyébként a Waiting for Sundown, amiben a jó kis cséplések mellet sikerült egy nagyon fogós szóló részt is kanyarítani a középrészbe. Jellemző az is, hogy annak ellenére, hogy a dalok karaktere alapvetően gyors, mégis több középtempós részt raktak beléjük (pl.: My Suicide, Exploding Veins vagy Inhuman), ami szintén változatossá teszi a lemezt.

Elég tömény egyébként a cucc, de megéri belefeccölni egy kis energiát az emésztgetésbe. Kész észvesztés, amiket a srácok játszanak, Stefan Westerberg dobolása tanítanivaló. Iszonyatos sebességgel és intenzitással játszik, de nem megy át az egyszerű szögelésbe, fifikásan, technikásan üt. A két gitárosembert is ki kell emelni. Marha feszes, pusztító riffjeik vannak és a szólómunkájukra sem lehet panasz. Jonas Kjellgren meg üvölt mint az a bizonyos fába szorult féreg. Iszonyú betegen és hisztérikusan vokalizál, amit néha egy kis hörgéssel is megtámogat valaki a háttérből. Dalokat kiemelni nem igazán van értelme, a színvonal végig magas, egyetlen töltelék sincs a lemezen. A hangzás is isten, lerobbantja az ember fejét, bár ez Carnal Forge-éknál mindig is alap volt.

Tehát ha szereted a szélvész riffelést, a fejletépő nótákat és a hisztérikus énektémákat, de attól sem rettensz meg, ha itt-ott egy kis fogósság is vegyül a dalokba, a Carnal Forge a te bandád! Ha előbb hallom ezt a lemezt, tuti bekerül a tavalyi toplistámba.

Valaki nagyon gyorsan szervezze le hozzánk őket!