Max Cavalera nyilván boldog, amiért a drága jó Gloria asszony több mint 10 év szünetet követően ismét megengedte neki, hogy szóba álljon, mi több, együtt zenéljen édesöccsével, Igorral, és ennek bizonyára így is kellett történnie. Eleve betegesnek tűnt, hogy ennyi időn át nem voltak együtt. Bizonyára akkor sem járok messze a valóságtól, ha a Cavalera Conspiracy projektet a klasszikus Sepultura elkerülhetetlen összeborulása előtti első konkrét és kézzelfogható tesztlépésként fogadom.
Hogy milyen is ez a 11 dalos album? Cavalerás, nyilván. Max akkor sem tudna nagyon mást játszani, ha erre gyúrna, de szerencsére nem is akar kibújni a bőréből. Mivel a klasszikus Sepultura számomra is ott volt a meghatározó tinédzserkori csapatok között, az lenne a furcsa, ha nem hallgatnám szívesen ezeket a dalokat, a zene ugyanis védjegyszerű: thrash és hardcore alapokra épített modern brutálmetal ez törzsi ritmusokkal, húzós tempókkal, szétterpesztős groove-okkal és Max kegyetlen üvöltéseivel. Összhatásában leginkább az akár zseniálisnak is nyugodt szívvel nevezhető legutóbbi Soulfly anyagra, a Dark Agesre üt, és itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ami miatt nem vagyok lelkesebb: az a lemez azért erősebb volt, pedig gond igazából itt sincs egy szál sem. Ugyanakkor viszont csodáról vagy katarzisról sem számolhatok be, mindössze kaptunk egy adagnyi új dalt a jól ismert stílusban, és kész.
A sepus szakítás utáni rövid útkeresős időszakot leszámítva Max alapvetően mindig is tudta, mitől döglik a légy, így aztán nem csoda, hogy a Soulfly csodagitáros Marc Rizzóval, Igorral és a gojirás Joe Duplantierrel karöltve most is sikerült összehoznia néhány igazán pofás nótát. Rögtön ilyen a címadó Inflikted a maga alsógatya-remegtető, földrengésszerű gitáralapjaival, a kalapálósan kezdődő, majd a legszebb Arise-hagyományokat idéző betonozást felvillantó Sanctuary, a jellegzetes disszonáns-tamokon pörgetős részekkel tarkított Black Ark – benne Max nevelt fia, Ritchie acsargó vendégüvöltéseivel – vagy a két személyes kedvenc, a Rex Brown basszusfutamaival megerősített, súlyos Ultra-Violent és a léggitárért kiáltó Bloodbrawl. Igazából csak egy dal van, ami nem tetszik, ez pedig a Nevertrust, ám igazából itt sem a zene a gond, hanem a szokásosan magvas mondanivaló. Nem szokásom angol dalszövegekbe belekötni, de azon azért muszáj vigyorogni, hogy „never trust the emo kids, never trust the fucking bitch"... Okkal feltételezem, hogy Max negyven felé menetelve kissé már előrébb tart ennél, ráadásul az Arise idején még nem is volt jellemző rá az a végtelen szegényesség és önismétlés-tenger, ami szövegi téren évek óta minden egyes produkciójára rányomja a bélyegét. Eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel, de néhol most már engem is zavar.
Talán meglepő lehet, de a lemez elsőszámú erőssége Marc Rizzo, aki mindvégig tesz arról, hogy tudassa jelenlétét hol egy hibbant szóló, hol csak egy finoman elhelyezett kis díszítés erejéig. Igazi mester a miniatűr figura, ehhez nem is férhet kétség. Ami a fókuszban lévő Igort illeti, nála már kissé más a helyzet: lazán hozza az elvárható színvonalat, de nyugodtan valljuk be, hogy régi önmagához képest igazából nem alakít olyan nagyot, mint azt az ember egy efféle comeback-lemeztől remélné. Ráadásul a dobsound is fura egy kissé, kell hozzá némi idő, míg rááll a fül. Ezt leszámítva az egykori Machine Head és Soulfly gitáros Logan Mader producerelte anyag hangzása teljesen rendben van.
Korrekt lemez az Infikted, jó hallgatni, aki a tesók zenéjén nőtt fel, garantáltan talál majd benne szeretnivalót, de a nagyon nagy jelzőktől azért óvakodnék. Sepultura visszatérésnek egyértelműen kevés lenne.
Hozzászólások