Chris Laney egy svéd dalszerző-producer-sessionzenész, aki olyan nevekkel dolgozott eddig a háttérbe húzódva, mint a Europe, a Candlemass, a Zan Clan vagy az egykori W.A.S.P. gitáros Randy Piper Animal nevű csapata. Most azonban úgy érezte, itt az ideje szólóban is kipróbálnia magát, természetesen néhány illusztris vendéggel a háttérben, és e munka gyümölcse a Pure.
A lemezben igazából egy fia eredetiség sincs, de ez most garantáltan az az eset, amikor senki sem fog egyéni megoldásokat hiányolni, a Pure ugyanis olyan természetesen és görcsmentesen idézi vissza a '80-as–'90-es évek fordulójának dallamos hard rock fordulatait és úgy általában véve az egész korszak hangulatát, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni, ha vonzódsz az ilyesmihez. Laney nyilván tisztában van vele, hogy ez a lemez legfeljebb a beavatott kevesek számára lesz majd érdekes, éppen ezért totálisan tét nélkül, önmaga és a szűk melodikus tábor szórakoztatására zenélt, és ez hallatszik is a végeredményen. Régivágású, tradicionálisra szabott stadionrock ez lazán húzós, világos tempókkal, tág terű riffekkel, nagy refrénekkel és azonnal a fülbe ülő multivokálokkal, jellemzően olyan zene, ami 20 évvel ezelőtt egy kis szerencsével akár sokmilliós eladásokat is eredményezhetett volna Laneynek. Chris kissé éles hangja néha olyan hatást kelt, mint egy gentlemanbe átment Blackie Lawless-é, a zenében pedig sok-sok '80-as évek-végi Alice Cooper (az I Hate Yer Guts simán felfért volna mondjuk a Hey Stoopidra), némi Def Leppard, Dokken, KISS és még sorolhatnám, mi minden rejlik, ha lenne értelme. De nincs. Akit érdekel az ilyesmi, annak már ennyiből is tudnia kell, mire számíthat.
Mivel ízig-vérig profi stúdiómuzsikusról és dalkovácsról beszélünk, az sem meglepő, hogy az egyébként abszolút lényegretörő dalok hangszerelése rengeteg apró finomságot rejt, a hangzás pedig kifejezetten óriási, ami – valljuk be – manapság azért távolról sem általános ebben a műfajban. Igazán kiugró slágertéma nincs az albumon, ellenben nagyjából az egész Pure egységesen erős, így ha szereted az ilyesmit, szerintem ne hagyd ki. Nem világrengetően kolosszálisak Laney szerzeményei, még csak azt sem mondom, hogy 1989-ben vagy 1990-ben nem sikkadt volna el a nagy dömpingben ez az anyag, a mai világban viszont meg kell becsülni az ilyesmit. Egy hosszú autóúton például garantáltan nem esne rosszul az sem, ha akár háromszor-négyszer is végigpörögne egymás után a lemez.
