Shock!

Chuch Schuldinert azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni. A kemény zenék világának egyik, ha nem a legmeghatározóbb alakja volt ő, míg tragikusan fiatal korban el nem vitte a rák. A Death zenekar főnökeként maga is igen sokat hozzátett a nevük - talán mondhatom így - fémjelezte stílus megteremtéséhez, majd a Human lemez után fokozatosan kalandozott el egyre jobban más irányokba.

A Symbolic és az Individual Thought Patterns már a szó igazi értelmében vett progresszív metalt rejtettek és mindezt csak tetézte, hogy Chuck úgy tudott megújulni, hogy a régi, védjegyszerű vonások is 100%-ig megmaradtak. Az utolsó Death korong, a The Sound of Perseverance pedig egy valóban összetett, előremutató, de ugyanakkor hihetetlenül nehéz lemez volt. Személy szerint a kilencvenes évek egyik legjobb alkotásának tartom. Ha egyszer ráéreztél az ízére, egyszerűen nem tudsz szabadulni attól a komplex dalfolyamtól, amely még századik hallgatásra is mutat valami újat. Meg persze ott van a zseniális Painkiller feldolgozás is...

A Sound megjelenése után a Death pihent egy kicsit, mivel Chuck régi vágyát kívánta megvalósítani, nevezetesen: összehozni egy igazi power metal bandát, heroikus énekhanggal. Ez volt a Control Denied, és a Fragile Art of Existence (a cím tökéletesen előrevetíti a szomorú végkifejletet) lemez. A csapat igazi szupergroup volt, a bőgőt Steve DiGiorgio (Sadus, Death, Testament, Iced Earth, Artension stb.) kezelte, a bőröket a szintén kismillió helyen megfordult Richard Christi püfölte elképesztően, gitáron Shannon Hamm volt Chuck partnere, az énekes pedig a jószerivel teljesen ismeretlen Tim Aymar lett. A végeredmény meg egy 100 pontos lemez, kb. háromnegyed órában, nem messze az utolsó Death korong világától, de mégis egy leheletnyivel könnyebben befogadhatóan, köszönhetően elsősorban Tim hangjának. Aztán csend és pletykák Chuck betegségéről, állapotáról, de biztosat senki sem tudott. A Nuclear Blast még kiadta a Live in L.A. lemezt, valamint a Live in Eindhovent (melynek minden bevétele a zenész és családja megsegítésére ment), de ezek megjelenése után nem sokkal vége lett Chuck földi pályafutásának, és mi is megfosztattunk egy zsenitől, valamint számtalan kiváló album lehetőségétől. Külön szívfájdalom, hogy az annak idején (talán 1998-ban?) leszervezett pesti Death buli elmaradt, így nagyon kevesen mondhatják el hazánkban, hogy látták a metal egyik legnagyobb hatású zenekarát élőben.

Néhány évvel később felröppent a hír, hogy a Control Denied zenészei befejezik a kettes lemezt, de valahogy ez végül elsikkadt. És most itt a folytatás, de ez a lemez sem az a lemez! A Zero Tolerance cím mögött négy instrumentális track rejtőzik, a Control Denied album próbáiról. Nem igazi nóták ezek (címük sincs), inkább csak kezdemények, amolyan jammelés, kísérletezgetés. Néhány helyen azért visszaköszön egy-két ismerős részlet a lemez dalaiból, de komolyabb kapaszkodó nincs. A hangzás próbatermi, vékonyka, halk, de bőven élvezhető. Magukról, a nótákról sokat nem érdemes írni, aki ismeri a Fragile Artot, tökéletesen tisztában van vele, mit várhat, tehát ez amolyan érdekesség, mondhatni csemege...

A lemez második részét Death demók képezik. 3-3 szám az 1985-ös Baptized in Blood és az 1986-os Mutilation dalai. Ezek még pusztító, nyers death durvulatok, iszonyat kása hangzással. Annak ellenére, hogy van itt pár jó dal (Zombie Ritual, Mutilation, Baptized in Blood), a minőség miatt ez is csak kuriózum. Kicsit egyébként koncepciótlannak érzem ezt az összeállítást, ugyanis csak nekem van még legalább 6-8 kiadatlan, demós Death dalom. Talán jobb lett volna ezeket mind összegyűjteni egy dupla cd-re és úgy odacsapni a Control Deniedos részhez, akkor egy igazi hiánypótló anyagot kaphattunk volna. Így csak kiegészítő kiadvány ez, mellyel nagyjából teljessé tehető otthon a Death/Control Denied sor, de csak rajongóknak és fanatikusoknak ajánlott. Nekik kötelező, azonban ha eddig nem ismerted Chuck munkáit, ne ezzel kezdd!