Shock!

„It's funny how times can change", énekli Scott Stapp az új Creed album címadó dalában, az ember pedig önkéntelenül is igazat ad neki. Tényleg vicces, amikor egymásra évekig kígyót-békát kiabáló muzsikusok hirtelen rájönnek, hogy valójában mindig is a legjobb haverok voltak, és fogpasztavigyorral, egymást ölelgetve néznek ránk a friss fotókról a nagy dobpergéssel bejelentett reunion után...

Azt persze nem kétlem, hogy az öröm őszinte, hiszen minden bizonnyal a Creed is olyan pénzt söpör be az újjáalakulással, aminek ember nincs a földön, aki nem örülne. Elvégre mégiscsak az utóbbi másfél évtized egyik legsikeresebb rockcsapatáról van szó... Európában persze soha nem számítottak igazán nagy névnek, az Államokban azonban több mint 25 milliót adtak el mindössze három stúdiólemezből, mielőtt szétmentek volna különböző nézeteltérések miatt, és ez a friss lemez is egyből a Billboard-lista második helyén nyitott ősszel.

Ezek után könnyű cinikusan viszonyulni a Full Circle-höz, de az album az illúzióromboló háttértől eltekintve egyáltalán nem rossz. Sőt, nekem igazából az összes Creed anyag közül ez tetszik a legjobban, méghozzá igen prózai okból: bármibe le merném fogadni, hogy az itt szereplő dalok nagyrésze még a hangszeres szekció köztes időben futtatott remek bandája, az Alter Bridge számára íródott, csak közben újfent bekerült a képbe Stapp, és végül inkább vele énekeltették fel őket, nem pedig a más típusú torokkal megáldott Myles Kennedyvel. Ebből következően persze metalosabb, lendületesebb ez az album, mint az első három Creed lemez volt, és ugyan továbbra is benne van a csapat egyik védjegyének számító szentimentális poszt-grunge melankólia, azt az erőltetett, modoroskodó jelleget többnyire szerencsére nélkülözi, ami miatt soha nem tudtam igazán megkedvelni őket.

Hogy a southern kezdésű, óriási refrénnel ellátott címadó nótánál maradjunk, ez például úgy tökéletes, ahogy van. Igazi rockhimnusz a javából, és mire eljutnak a közepéig, már az ördög sem sugdossa minduntalan az ember fülébe, hogy még jobb lehetne, ha nem Stapp, hanem Kennedy énekelné... Szintén roppant erős a nyitó Overcome – ahol a szólót felvezető részben még a Disturbed-öt is megidézik egy kicsit –, a Suddenly vagy a metalosan riffelő, szigorú Fear, ezekbe nem igazán lehet belekötni, pedig elhiheted, hogy szívesen szórnám rájuk a sarat ilyen alapozás után. Kicsit talán hosszúra nyúlik az album, és a lírázás is több rajta a kelleténél, az ilyesmi azonban mindig is jellemző volt náluk, és ezt leszámítva el kell ismernem: jobb munkát nehezen végezhettek volna. A veterán Howard Benson kreálta sound is óriási, tényleg igazi csúcsprodukció, olyan erővel döngetnek a hangszerek, hogy az ember szája önkéntelenül is vigyorra húzódik. Ugyanígy muszáj méltatnom egy kicsit a banda zenei agyát, a gitáros Mark Tremontit, aki most is mesterien játszik: nemcsak soundja emblematikus, de ritmus- és szólójátéka is azonnal felismerhető, és szerencsére nem is fogja vissza magát. Stapp az első lemezen még alig volt több egy leplezetlen Eddie Vedder-kópiánál, de azóta azért ő is kinőtte magát, néha még meglepetést is okoz a tőle szokásostól eltérő teljesen eltérő dallamokkal. Ezeket nyilván nem neki írták, de jól megbirkózik velük, ez tény (a feje viszont még tenyérbemászóbb ezzel a tüsi hajjal, mint azelőtt).

Még akkor is erős ez a lemez, ha Alter Bridge-párti meggyőződésemen egy szemernyit sem változtatott. Továbbra is remélem, hogy a Creed reunion Tremonti fogadkozásainak megfelelően nem jelenti majd a másik formáció végét, bár van némi elképzelésem arról, mennyi erre az esély: azok után, hogy megint arénákban játszanak Stapp-pel a fronton, a három hangszeresnek aligha akaródzik majd visszamennie a klubokba Mylesszal... Ezen persze nincs mit csodálkozni, ők is emberek, viszont én is az vagyok, így aztán minden elismerésem mellett is csak akkor adnék magasabb pontszámot a Full Circle-re, ha a borítón az Alter Bridge név állna.