Jean Beauvoir kultikus figura a dallamos rock színtéren. A kihidrogénezett mohikánfrizurával kiálló fekete énekes/gitáros először a Plasmatics nevű kultikus anarcho-punk/pop metal formáció oszlopos tagjaként terrorizálta az amerikai klubokat, aztán Paul Stanley országos cimborájaként társszerzősködött a KISS Animalize és Asylum lemezein, párhuzamosan pedig szólóban is dolgozott (a Stallone-féle Kobra film fő betétdalát, a Feel The Heatet jó eséllyel akkor is ismered tőle, ha így címről most nem ugrik be).
A '80-as évek végén Voodoo X nevű csapatával alkotott maradandót a The Awakening című lemezen, majd e formáció egy mutálódott verziójából fejlődött ki a Crown Of Thorns, melynek élén Jean a következő évtized hard rock-ellenes légkörében is kitartott saját zenei világa mellett, igaz, hallhatóan egyre csökkenő lelkesedéssel. A csapat a 2002-es Karma anyag után jegelésre került, Beauvoir azóta csak egy meglehetősen visszafogott szólólemezt adott ki Chameleon címmel, amivel nem is a popossága, hanem a jellegtelensége volt a legnagyobb probléma. Extravagáns tollától régóta megvált, így kissé feka rapperes fejűvé vált barátunk úgy látszik, most megunta a tétlenséget, és jobb ötlet híján ismét előszedte a polcról a Crown Of Thorns-t.
Tekintettel arra, hogy milyen erős anyagokkal tért vissza idén a két évtizeddel ezelőtti éra egy egész sor hőse, kifejezetten magas elvárásaim voltak a Faith-szel kapcsolatban, és a Frontiers is úgy reklámozza a lemezt, mint a fénykori formához való visszatérést, a végeredmény azonban elmarad ettől. Nem írom azt, hogy sajnos, mert az album ettől még jól hallgatható, szerethető és élvezetes, különlegesen jónak azonban több hetes ismerkedés után sem érzem. Ez egyszerűen 11 új nóta Jean Beauvoir-tól a jól ismert stílusban, a főhős csúcsalkotásaival azonban nem lehet egy lapon emlegetni az anyagot.
Ha nem ismernéd a Crown Of Thorns-t, Jean stílusát leginkább talán a '80-as évek KISS-ének Paul Stanley-vonatkozásaihoz tudnám hasonlítani, bár annál kissé szerteágazóbb, epikusabb dolgokban utazik. A párhuzam mindenesetre a hajlékony, kissé nazális hang miatt is áll, bár Beauvoir továbbra is szenzációs torka és dallamvilága néhol ugyanannyira idézi meg Glenn Hughes-t és egy rakás néger soulénekest, mint Stanleyt. Vagyis az AOR határán egyensúlyozó, megadallamos hard rock zene ez, amit nemcsak Jean fekete hatásai fűszereznek meg, hanem az a fülledt, erotikus kisugárzás is, ami mindig is olyannyira jellemző volt mindenre, amin csak otthagyta a keze nyomát. A dalok tekintetében azonban nem egységesen maximális a teljesítmény.
Akadnak az albumon óriási szerzemények, szó se róla. Mindenképpen ilyen a borzongatóan jó dallamokkal, leheletfinom vokálokkal ellátott, drámai építkezésű Living In The Shadows, talán itt villan meg a legkézzelfoghatóbban Beauvoir zsenialitása. Szintén roppant erős a kimért tempójú, riffes Rock Ready, egy totálisan a '80-as éveket idéző arénarock-himnusz, amit különlegesnek ugyan nem mernék nevezni, de hogy odavág, az biztos. A nagyon fogós kórusú, izgalmas dallamú All In My Head vagy a dinamikusabb verzék után befinomodó refrént villantó Nobody is kellemesek, a legjobb riff pedig a Home Againben hallható, bár ezt nem Jean írta, hanem Rudolf Schenker – igaz, akkor még Big City Nights volt a címe, és kevésbé maszatolósan szólt... A balladák viszont még az igényes kidolgozás ellenére is elég semmilyenek, és ez sajnos ugyanígy elmondható még pár dalról a lemezen.
Mivel szeretem Beauvoir stílusát, a Faith-t is szívesen hallgatom, de ez azért nem egy kihagyhatatlan album. A maroknyi rajongótábor garantáltan örül majd neki, de ha Jean valódi csúcsteljesítményeit akarod hallani, továbbra is a Voodoo X és a Crown Of Thorns debüt marad a megfejtés.
