Ha létezik egykori élő legenda, aki az évek során teljes erőbedobással dolgozott azon, hogy csörgősipkás bohócot csináljon magából, az Glenn "Rocky" Danzig (szorosan Ozzy nyomában, bár neki azért jól áll ez a szerep, na). Most nem elsősorban zenei munkásságára gondolok - bár tény, hogy az igencsak bizarr pálfordulásnak tekinthető Blackacidevil lemezzel jó pár rajongót elriasztott magától -, sokkal inkább állandó arcoskodására, amire egy alkalommal ugyebár rá is fázott meglehetősen nagy közönség előtt.
Szerintem az aktív netezők között aligha van, aki ne tudná, miért illettem őt a fent említett becenévvel... Mindenesetre az élet nem áll meg, a sebek idővel begyógyulnak, itt van hát az új Danzig lemez is, immár a nyolcadik a sorban. Személy szerint azok közé tartozom, akik bár az első négy művet tekintik klasszikusnak (közülük is leginkább a kultikus Lucifuge-ot), sikerült megbarátkozniuk a későbbi indusztriális jellegű dolgokkal is. Valahol szimpatikus számomra, ha egy zenész állandóan keresi az útját, és nem akar egy jól bevált recepthez ragaszkodni, ám ennek megvan az a veszélye, hogy előbb-utóbb kifogy az ötletekből. Sajnos minden jel arra utal, hogy Danzig úrral is ez történt.
Az intro közben lelki szemeinkkel már látjuk is Ősátánságát, amint a pokol konyhájának bugyborékoló kondérjait kavargatja Hókuszpókot idéző tébolyult kacajok közepette, ám a Skincraver fenyegető riffje percek alatt szétoszlatja ezt a víziót. Mintha csak a klasszikus felállás találkozna a Pronggal, ami ugye nem meglepő, hiszen a gitárt immár Tommy Victor kezeli. Ez eddig ígéretesen hangzik, csakhogy Glenn Danzig hangja igencsak megfáradt az évek során, dallamai pedig sok helyütt alig több izgalmat tartogatnak, mint a Boci-boci tarka. Hogy "zongorázzon a különbség", elég meghallgatni pl. a négyes lemez Going Down To Die c. számát, ahol még zseniális érzéke volt ahhoz, hogyan keresztezze saját védjegyként szolgáló bömbölését Elvis és Jim Morrison orgánumával. A másik, azonnali homlokráncolásra késztető tényező a hangzás. Annyira koszosan, tompán és aránytalanul szól minden, hogy azon sem csodálkoznék, ha jelbeszéddel magyarázták volna el a hangmérnöknek, pontosan mit is szeretnének.
A címadó tétel erőteljesen a Twist Of Cainre hajaz, viszont itt is csak a gitár az, ami megakadályozza, hogy halálos unalomba fulladjon. Ezzel szemben a bivalyerős refrénnel ellátott 1000 Devils Reign igazi királyság, ebben némi rock'n roll is felüti a fejét a régi idők emlékére. Az ezt követő, kínkeserves Skullforrest kitűnő aláfestő zene lenne egy kiszáradt fákon ücsörgő varjakkal teli, dögszagot áraszó temetőben való bolyongáshoz, ajánlom mindenkinek sok szeretettel. Amúgy a lemez egyik csúcspontja, minden rútsága ellenére is szívbemarkoló dal.
A Hellmask szokatlanul intenzív szerzemény csuklógyilkos gitártémával, hátborzongató üvöltésekkel, suttogásokkal, ez is telitalálat. A When We Were Dead tipikus töltelékszám, ráadásul egyes témáit a Tiamat már évekkel ezelőtt megírta Sleeping Beauty címmel. Őszintén szólva innentől fogva már csak a záró Black Angel White Angel az egyetlen szerzemény, amiért maximálisan lelkesedni tudok, mintha közben Evil Elvis is meglátogatott volna egy megbízható énektanárt.
Összességében egy átlagosnál picit jobb anyag a Circle Of Snakes, bár Danzig úr ezt a véleményt is bizonyára így kommentálná: "fuck you, motherfucker!"
