Dario Mollót leginkább a The Cage projektből, illetve a Voodoo Hillből lehet ismerni, és bár ezek a formációk sem hoztak számára szupersztár-státuszt, mégis bekerült általuk a köztudatba. A The Cage-ben ugyanis Tony Martin, míg a Voodoo Hillben Glenn Hughes oldalán muzsikált az olasz gitáros, ezek a nevek pedig manapság is keltenek némi feltűnést. Azt ugyan nem tudom, hogy Martin mit csinál mostanában, az azonban tény, hogy a Black Country Communion, illetve a hosszú idő után tavaly ismét beindított szólókarrierje miatt Hughes teljesen be van táblázva, így 2016-ban Mollo elérkezettnek látta az időt, hogy régi dobos kollégájával, Ezio Secomandival karöltve feltámassza első bandáját, a kezdetben még Fireballként egzisztáló Crossbonest, akikkel az 1991-es feloszlás előtt egy demót, illetve az 1989-es Crossbones nagylemezt hozta össze. Bár ezeket az anyagokat nem ismerem, így is bátran kijelenthető, hogy a Rock The Cradle teljesen hű a Mollótól megszokott zenei világhoz, illetve a gitáros gyökereihez. A lemez leginkább talán a „veretes hard rock" jelzővel illethető, azaz rengeteg Rainbow-ízzel tálalt, bluesban gyökeredző, illetve a '70-es éveket idéző dalokkal van tele.
Az ilyen muzsikához persze elengedhetetlen a kiváló énekhang, és bár Carl Sentance nem egy kaliber a fentebb említett énekeslegendákkal, hangja és dallamai maximálisan rendben vannak. Nem nyeretlen kétéves persze ő sem, hiszen kismillió helyen megfordult már eddig (többek között Geezer Butler és Don Airey mellett is), most pedig többek között ő a Nazareth vokalistája is. Rajta kívül Mollo régi haverjai alkotják a csapatot, hiszen a dobos Ezio már 1985-ben a Crossbones tagja volt, a dobos/billentyűs Dario Patti pedig mind a The Cageben, mind a Voodoo Hillben is ott volt.
Túl sok okosságot nem lehet elmondani amúgy a Rock The Cradle-ről, lévén a lemez tényleg nem több, mint jó kis stílusgyakorlat a '70-es évek klasszikus hard rockjának nyomán, némi olyasmi olaszos ízzel, ami Mollo munkássága mellett a szintén talján, illetve Tony Martinnal szövetkezett Aldo Giuntini munkásságát is jellemzi. A lemez hangzása is régisulis, ahogy a rajta hallható dallamvilág is, de a műfaj szerelmeseinek remek perceket fog szerezni, az biztos. Mollo szerencsére itt sem játssza szét a dalokat: a prímet egyértelműen Sentance viszi, akinek sikerült jó sok fogós énekdallamot összehoznia, így a Rock the Cradle tök jól hallgattatja magát. A Red és a Take Me High nyitó kettőse például remek, ahogy a furcsán giuntinis címadó, meg a ballada Gates Of Time is, és ugyan akad egy-két töltelék, összességében ez egy abszolút szerethető lemez.
Azt is megértem persze, ha úgy gondolod, semmi szükség az n+1-edik old school hard rock zenekarra, én viszont bármikor vevő vagyok az ilyesmire.
