Shock!

A Dark Tranquillity sok szempontból Göteborg elveszett zenekarának tekinthető. Az At The Gates és az In Flames mellett ők is ott voltak azok között, akik a '90-es évek első felében és közepén egészen sajátosan kezdték el összevegyíteni az agresszív death/black tempókat és a hörgős-károgós éneket a tradicionális heavy metal gitárharmóniákkal, ám mindig is tekervényesebben fogalmaztak, mint az említett két másik banda, így végül megmaradtak amolyan underground kedvencnek.

A kevésbé zajos sikerek sosem szegték kedvüket, hiszen a We Are The Void már a kilencedik stúdiólemezük, és az utóbbi egy évtized folyamán mindössze egy tagcseréjük volt: a legutóbbi Fiction album óta a basszusgitárosi poszton történt váltás, a személyes okokból dobbantó Mikael Niklasson helyére Daniel Antonsson került.

Mikael Stannéék már az 1999-es – és mellesleg nagyon jó – Projectorral elkészítették a maguk igazán kísérletezős lemezét, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy minden azóta készült Dark Tranquillity album ugyanolyan lenne. Tény, hogy a 2002-es Damage Done-nal úgymond visszataláltak a hagyományosabb ösvényre, és az azóta született két album, illetve a We Are The Void is leginkább ezen a vonalon mozog, de még ezzel együtt sem mondanám azt, hogy bármelyik régebbi munkájukat is újraírták volna most. A legutóbbi Fictionhöz képest például egy hangyányival dominánsabbak ezúttal a billentyűk, és Stanne is többet használja a dallamos hangját, mint az utóbbi időkben gyakorlatilag bármikor. Talán e tényezők miatt is, de összességében atmoszférikusabbnak, monumentálisabbnak érzem ezt az albumot, mint mondjuk az előzőt.

A banda stílusa persze ettől függetlenül is azonnal beazonosítható. Sajátosan melodikus, de azért mindvégig komoly elfojtott agressziót rejtő nordikus metal ez páratlanul okos, rafkós gitármunkával (mindig is tanítanivalóan variáltak a két hathúros témáival), egy bevérzett torkú énekessel meg persze azokkal az éteri, kísérteties billentyűfutamokkal, amik néhol csak a háttérben vannak ott, ám így is alapvetően határozzák meg a zenekar hangzását. Nem mondtak természetesen búcsút az elektronikus elemeknek sem, de hát a Projector óta ezek is szerves részét képezik a Dark Tranquillity soundnak. A Tue Madsen kreálta ezerrétegű, hatalmas mélységű hangzás csak megsokszorozza a banda apokaliptikus vízióinak erejét, a Dream Oblivion, az In My Absence vagy a még tüskéssége ellenére is pofátlanul fülbemászó Arkhangelsk tökéletes példái annak, hogy a csapat ereje jottányit sem lankadt az elmúlt időszakban.

Én a magam részéről örülök neki, hogy Stanne ezúttal nem kizárólag üvöltözik, annak idején nem is nagyon értettem, miért nyugdíjazták a Projector után szinte azonnal a hirtelen felfedezett énekdallamokat, mivel Mikael még a maga limitált hangján is roppant megkapóan hozza magát. A The Grandest Accusation vagy a Her Silent Language is jól mutatják ezt, de ha már dallamok, mindenképpen a 7 percet közelítő zárótéma, az egyszerre gótikusan és black metalosan borult Iridium a csúcs. Megkockáztatom, hogy ez az egész lemez legerősebb dala is egyben, egyszerűen mágikus, ahogy beszippantja a hallgatót.

Az életműben nyilván nem veszi majd át a The Gallery vagy a The Mind's I helyét a We Are The Void, de a Dark Tranquillity továbbra is minőséget szállít. Az is külön öröm, hogy októberben ismét Budapesten koncerteznek.