A norvég kultbanda mindig is szimpatikus volt, soha nem paktáltak le, nem keresték a népszerűséget és mindig azt játszották, amihez épp kedvük támadt. A kezdetben még Black Death néven induló, majd azt Darkthrone-ra váltó zajorkánt a dobos Fenriz és a gitáros/énekes Nocturno Culto alapította, s első albumukon egészen korai, igen nyers death metalt nyomattak.
Aztán hamar áttértek az északi földön akkoriban népzenének számító black metalra és a második hullám egyik jeles képviselőivé váltak, olyan klasszikusokkal, mint a remek Transilvanian Hunger vagy személyes kedvencem, a Panzerfaust. Aztán persze tologatták erre-arra saját zenei skatulyájuk szűkre szabott falait, melynek következtében sokan búcsút is intettek a csapatnak.
Jómagam valahol a '99-es Ravishing Grimness táján vesztem el – meg Fenrizék is -, aztán tavaly megint beindult a Sötéttrónus dübörgő gépezete és egy vissza-a-gyökerekhez típusú anyaggal rukkoltak elő. A The Cult Is Alive-on már érezni lehetett azt, ami most a F.O.A.D. lemezen kiteljesedett. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy Nocturno Cultóék becsörtetnek a stúdióba, felakasztanak a falra egy ütött-kopott Venom zászlót és elordítják magukat: FUCK OFF AND DIE! Ilyen hangulatot áraszt ez az új lemez, old school a szó legmélyebb értelmében.
A nyitó These Shores Are Damned még talán az album leginkább black metalos tétele, lassan kavargó riffek, primitív gitártémák és Nocturno Culto jellegzetes, kissé punkos bömbölése alkotja a dalt, mely tényleg mintha 28 évvel ezelőtt született volna. Egyfajta tiszteletadás ez a lemez a régi nagyok előtt, ebből már a dalcímek alapján is rájöhetünk: The Church Of Real Metal, The Banners Of Old, Raised On Rock; először meg is mosolyogtam őket. De a két norvég valóban komolyan gondolta ezt a Darkthrone-féle múltidézést, a The Banners Of Old például az utóbbi idők talán legőszintébb főemelése a metal atyjaként is tisztelt Black Sabbath előtt. A már-már bulizósan őspunkos refrénű Canadian Metalban meg Nocturno Culto olyan eszement sikolyokkal hasogatja dobhártyánkat, mint anno King Daimond a Mercyful Fate-ben.
Hasonlóan zsigeri a címadó dal is, nem hinném, hogy sokat agyaltak rajta a srácok. A Splitkein Fever némileg visszakanyarodás a black metal második hullámának időszakába, a tipikus beszámolós kezdés és az egyszerű dalszerkezet csak még tovább erősíti azt az érzetet, hogy valamiféle őrült időutazáson veszünk részt. Példának okáért a már említett Raised On Rock sem csak címében utalás a Motörheadre. A szikár, nyers, kissé demós hangzás pedig tökéletesen illik is a visszatekintős koncepcióhoz, a gitárok koszosak, recsegősek, a dob puffogós, tompa, de annak, aki Fenrizékhez hasonlóan a korai Bathoryn szocializálódott, ez a minimum.
Érdekes és végeredményben kellemes hallgatnivaló az új Darkthrone anyag, a manapság valamiért egyre divatosabbá váló retró kifejezéssel is jellemezhető a F.O.A.D., persze annak valódi értelmében, mindenféle tiszavirág életű divatot figyelmen kívül hagyva.
Hozzászólások