Hat év, öt stúdióalbum és egy újrakiadás; ez a német Debauchery eddigi mérlege, amiből jól látszik, a hörgős/gitáros/főnök Thomas és szedett-vedett hordája nem szeret tétlenül ücsörögni. Azonban mégsem értem, miért is bizsereg annyira a stuttgarti úriemberek hátsó fele, mivel gyakorlatilag a debütáló Kill Maim Burn óta ugyanazt a lemezt adják ki, csak más címen.
Jelen kiadványuk nemhogy mindenféle újítás nélküli alkotás, de mintha ezzel az albummal még inkább meg kívánták volna szilárdítani féltve őrzött helyüket a B-kategóriás Six Feet Under kópiabandák mezőnyében. Hogy a világnak most épp egy olyan anyagra lenne szüksége, mint a Continue To Kill, erősen kétlem, de ez Thomas bátyót vajmi kevéssé érdekli. És végtére valahol neki is igaza van.
De a lemez sajnos akkor is csak egy standard death'n'roll anyag, ami nem is volna oly nagy tragédia, ha nem a hatodik lenne a sorban. Nagyrészt kimért középtempók vezetik végig a sablonos riffhalmazokat, az ötletesség leghalványabb szikrája nélkül, itt-ott egy-egy jó-de-minek szólót eregetve. Thomas májszter pedig annyira Chris Barnes szeretne lenni, amennyire csak a gyomra engedi neki. A dalok témái sem tartogatnak meglepetést egy szakavatott Debauchery rajongó számára, az olyan címek, mint King Of Killing, Continue To Kill vagy Cuntkiller azt hiszem, magukért beszélnek. De azért mégsem egy amatőr együttesről van szó, amit jól mutat, hogy olyan jól bevált fogásokat is bevetettek a figyelem felkeltése érdekében, ami mára már szinte divattá vált. Az egyik ilyen a szokásos feldolgozás nóta, s a szerencsés kiválasztott ezúttal a Slayer klasszikusa, az Angel Of Death lett, melyet szerencsére nem lehet annyira elrontani, hogy ne szeresse az ember. A másik említett titkos fegyver pedig a Destruction góré Schmier vendégrikoltozása a Warfare című dalban. Honfitársakról lévén szó, e vendégeskedés nem meglepő.
A hangzásra is csak azt lehet mondani, hogy a szokásos, vastag, nyers, kiemelt dobokkal. Véleményem szerint a Six Feet Under még mindig a legjobb ebben az ultra groove-os death metalban, bár sajnos már ők sem a régiek. De, úgy tűnik, hogy e hibrid stílus egyik jellegzetessége, hogy az ebben a közegben ténykedő együttesek évente előrukkolnak egy címében új, ám tartalmában régi albummal, mellyel új rajongókat ugyan nem szereznek, de legalább a régiek nem fognak csalódni bennük.
