Shock!

Szerintem nem volt ember a rajongótáborban, aki ne vonta volna fel a szemöldökét, miután elolvasta Stephen Carpenter nyilatkozatát arról, hogy ő valójában nem is akart gitározni az új Deftoneson, meg hogy szíve szerint más irányba haladt volna ezzel a lemezzel, mint társai. Az „ez az eddigi legjobb lemezünk!"- és „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak"-típusú, csúcsra járatott semmitmondások özönében olyannyira elszoktunk az őszinte beszédtől egy új album kapcsán (is), hogy egyből mindenki a banda jövőjéért kezdett aggódni. Aztán jött Chino Moreno, és kiderült, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, nincs semmi gond, csak a szokásos nézeteltérések, amik egyébként teljesen természetesek, ha valahol öt felnőtt ember dolgozik együtt. Csak valami furcsa indíttatásból egy csomóan szeretik azzal áltatni magukat, hogy a zenekarok élethosszig működő baráti társaságok, ahol kizárólag móka, kacagás meg közös mulatozás az élet. Persze...

A Deftones persze ettől függetlenül is jóelőre beharangozta, hogy kicsit más oldalról közelítettek most a melóhoz, mint a legutóbbi két alkalommal, és ez már elsőre is feltűnő lehet bárkinek, aki valamennyire képben van. A dolog utóbbi részét azért emelem ki direkt, mert némiképp kívülállóként írok a Gore-ról: nálam ez a csapat mindig is inkább az „elismerem", mintsem az „imádom" fiókba tartozott. Az első három-négy lemezt annak idején természetesen én is elég sokat hallgattam, de talán az egyetlen White Ponyt leszámítva egyik sem vált örök favorittá, noha mindvégig értettem, mitől került a Deftones különleges státuszba. Mert bizony abban vannak, és megérdemelten. Pont azért landolt nálam az új lemez, mert miközben a nemzetközi kritikák alapvetően pozitívak, a Shock!-stáb rajongói szekciója leginkább hümmögéssel, szájhúzogatással fogadta a Gore-t, és inkább nem akartak róla írni. Mégis a rockszíntér kevés szent tehenének egyikéről beszélünk, akiket a rajongók életükkel és vérükkel imádnak, ez itt tényleg kultusz, vagyis senkit sem hibáztatok, amiért meggyőződéses hívőként nem szívesen mondana róluk kevésbé jókat.

Kicsit azért érzem most hülyén magam, mert nekem műkedvelő Deftones-hallgatóként nagyon tetszik a Gore. Konkrétan jobban, mint gyakorlatilag bármi a zenekartól az említett White Pony óta, pedig objektíven nézve sosem lehetett komoly fogást találni rajtuk (talán leginkább még a Saturday Night Wristnél, de erről is megoszlanak a vélemények). Kétségtelen, hogy akinek a banda azon direktebb oldala jön be elsősorban, amit a Diamond Eyes meg a Koi No Yokan képviselt, az elsőre talán kevésbé lelkesedik majd ezért az albumért, nekem viszont nem voltak előzetes elvárásaim, így már az elsőként kihozott, a lemezt is indító Prayers / Triangles is simán és érdek nélkül bejött. Nagyon jellegzetes, összekeverhetetlen Deftones finoman úszó gitárhangok és a szintén védjegyszerűen robbanó riffelés kettősségével, Chino lebegősen finom dallamaival – a refrén egyenesen szívbemarkoló, fájdalmasan szép, egyszóval nagyon meggyőző formában tükrözi vissza a banda egyik arcát a dal. Viszont már itt is kiviláglik, ami aztán később be is bizonyosodik: a zenekar most inkább elmélkedősre vette a figurát, és ez a domináns. Ami kétségtelenül nem könnyíti meg a lemez befogadását, nekem is kellett pár hallgatás, mire igazán ráakadtam a hullámhosszra. És valószínűleg a zenekar metalosának számító Stephennél is ez lehetett a fő probléma. Súlyos lemez a Gore, csak másképp...

Mint ebből is sejtheted, az albumot leginkább egyvégtében érdemes hallgatni, és így is elsősorban éjszaka, illetve hajnalban működik a legjobban. Akadnak persze egyértelmű csúcspontok, de mégis inkább lemezszerű a formátum: a Prayers / Triangles után a doomosan radírozó riffekre és Chino álomszerű énekdallamaira épülő Acid Hologram, majd az übersúlyos, legzúzósabb Doomed User után a Geometric Headdress zaklatott elszállása a felvezetés a vízválasztóként is tekinthető Hearts / Wires előtt, amely utóbbi megnyitja az album mélyebb, kísérletezősebb szakaszát. Ez a furcsán remegő hangzatokat, new wave-esen pulzáló-cseppenő gitárhangokat is alkalmazó, majd keserűen szép refrént villantó szám már elsőre is szemet szúr, utána pedig további különlegességek érkeznek. A Xenon szétmaszatolt, már-már poposan fülbemászó alter-metalja mindenképpen ilyen, az (L)MIRL hallatán azonban egyenesen a U2 meg a The Cure ugrik be az embernek, viszont még így is hamisítatlan Deftones a végeredmény. Nem tudom, hogy csinálják, de működik... A Jerry Cantrell vendégeskedésével ékes Phantom Bride nem ennyire radikális, ám itt is a banda szép-törékeny-filozofikus énje domborodik ki (tényleg akad benne némi Alice In Chains-íz is). Azért persze a súly sem hiányzik a felkavaró Pittura Infamante, a hatalmas Chino-üvöltésekkel, alsónadrágot rezegtetően pincébe hangolt gitárokkal kábító címadó és a záró, bivalyerős Rubicon révén. Utóbbi testesíti meg talán legtökéletesebben a két vonal közötti átmenetet.

Mint mondtam, kicsit furcsa, hogy ennyire elkapott ez az album, miközben mondjuk az anyánk által istenített előző kettőt nem hallgattam sokat, de ha valami ösztönösen tetszik, akkor nem fogok ellene hadakozni csak azért, mert más szögegyenest másképp látja a helyzetet. Garantáltan sokat vitázik majd a tábor a Gore-ról a következő években, de hát ez már csak így szokott lenni az efféle csapatoknál – nálam most, 2016 áprilisában abszolút betalált ez a kicsit filozofikusabb, álmodozósabb, ködösebb Deftones. Hangulatzenének hangulatzene, de a minőségébe nem lehet belekötni.