Shock!

Michael Denner és Hank Shermann aligha szorul külön bemutatásra ezen az oldalon, de ha esetleg mégis: a Mercyful Fate legendás gitárduójáról beszélünk, akik az 1983-as Melissa és az 1984-es Don't Break The Oath lemezeken lefektetett alapokkal igen nagy mértékben járultak hozzá a heavy metal fejlődéséhez. Nyugodtan elmondhatjuk: hiába nem lett soha szélesebb körben is elismert sztárbanda a Fate – nyilván King Diamond megosztó hangja és az extrém imázs miatt –, rengeteget tettek hozzá a műfajhoz, nélkülük tényleg minden másképp alakult volna. A köztudatban szinte egy személyként élő gitártesók – lásd még: Tipton / Downing, Holt / Hunolt – utoljára a Force Of Evilben zenéltek közösen az előző évtized derekán, de a jelek szerint nem nagyon bírják ki huzamosabb ideig egymás nélkül, ennek bizonyítéka ez az új zenekar és első produktumuk, a Satan's Tomb EP is.

Különösebben nem látom értelmét elmagyarázni, milyen mezsgyén is halad ez a négy szám, hiszen te is kitalálhatod. Hank és Michael tulajdonképpen akárkikkel elkészíthette volna ezt az anyagot, a lényeget úgyis az a bizonyos összekeverhetetlen stílus jelenti, ami az ő fejükből és ujjaikból fakad: ezt a sok riffet egymásba fűző, komplex, okkultan sötét tónusú vonalat ma sem érzi náluk jobban senki, ezen nincs mit vitázni. A Denner / Shermann tehát nyugodtan tekinthető akár a méltatlanul ismeretlen Force Of Evil, akár a Mercyful Fate folytatásának, csak éppen annyi a különbség, hogy itt a Cage-ből és a Death Dealerből ismert Sean Peck az énekes, a basszer pedig Marc Grabowski, aki Shermann thrashes projektjében, a Demonicában is zenélt néhány évvel ezelőtt. A legnagyobb örömöt azonban számomra mégis Snowy Shaw leigazolása jelenti, aki emberileg bizonyára nem lehet könnyű figura, izgalmas, vibráló, kiszámíthatatlan játékát viszont össze sem lehet hasonlítani a meglehetősen szögletesen ütő Bjarne T. Holméval, aki a Fate után ugyebár a Force Of Evilben is együtt zenélt a gitárosokkal.

Ha szereted a Mercyful Fate-et, szerintem ennél többet nem is kell mondanom: ez itt négy védjegyszerű téma az olyannyira istenített és hiányolt stílusban. Márpedig jelen esetben jogosak az elvonási tünetek, hiszen a Fate tizenöt hosszú éve inaktív, és már a Force Of Evil-történeten is túlvagyunk kerek egy évtizede. Peck személyében Hankék újabb kiváló torkot igazoltak le a frontra: a Force Of Evilben énekelt Martin Steene-hez (lásd még Iron Fire) hasonlóan Sean sem olyan szélsőséges figura, mint King Diamond, de a gonosz, ördögi sikolyokat ő is zsigerből tolja, és rendelkezik azzal a teátrális stílussal is, amelyet a két gitáros dalai óhatatlanul megkívánnak. A négy nóta közül ugyanakkor egyiket sem nevezném instant, ökölrázós metalslágernek, még a szép számmal szembejövő fogós dallamok, témák ellenére sem: Shermannék mindig is a kevésbé nyilvánvaló végükről fogták meg a dolgokat, így hiába beszélünk mindössze 21 percről, ismét jó ideig lehet oda-vissza hallgatni ezeket a váltásokkal, tördelésekkel, a semmiből váratlanul előhúzott riffekkel telepakolt dalokat, mire az ember végleg kiismeri magát közöttük. Nálam hosszabb távon talán a súlyos Seven Skulls lehet majd közülük a favorit, de a legdirektebb címadóról, az örvénylő War Witchről és a lidérces hangulatú, elvetemült New Godsról is kizárólag jókat tudok elmondani. Nyilván nem hatnak, nem hathatnak úgy, mint a Satan's Fall, az Evil, a Curse Of The Pharaohs meg az A Dangerous Meeting, de nem is vártam ilyesmit Hankéktől, mindössze pár erős, friss számot a jól ismert stílusban, ezt pedig maradéktalanul le is szállították.

Shermann és Denner ma is igazi mesterek, stílusukat egyetlen hangból be lehet azonosítani, legyen szó akár a továbbra is gyilkos riffekről, akár az éteri, archaikusan ízes váltott szólókról, de muszáj fényeznem Snowyt is, aki tényleg pontosan azt tolja alájuk, amit ezek a pengeéles intelligenciával megírt, fajsúlyos és nehéz heavy metal-darabok megkívánnak. Tényleg zseniális a faszi, nem csodálom, hogy boldog-boldogtalan szívesen dolgozik vele együtt a szakmában. És nem mellesleg baromi jól is szól az anyag. Vagyis tényleg nincs más hátra, mielőtt elkészülne az a bizonyos utolsó, jutalomjátékként leszállítandó Mercyful Fate-album (mert ugye elkészül?!), boldogan hallanék egy teljes nagylemeznyi dalt is Hankéktől ebben a formációban. És persze élőben sem lenne rossz megnézni őket...