Shock!

Alice Cooper és Billy Idol egykori tettestársa, a Dream Theaterbe egy időre leigazolt billentyűvarázsló, Derek Sherinian egy raklapnyi szóló- és Planet X-lemez után végre újra a lovak – és nem kevésbé tehetséges kollégái – közé csapott, azzal a felszólítással, hogy 2022-ben igenis meg kell jelennie egy friss szólólemeznek. A nyalánkságokra éhes kemény mag nyilván az ilyesminek csak örülni tud, már csak azért is, mert a tavalyelőtti The Phoenix igencsak szerethetőre sikeredett. Így, két év elteltével pedig magamról sem mondhatom el, hogy én leszek az, aki panaszkodni fog a felgyorsult tempó miatt. Derek ez alkalommal sem bízott semmit a véletlenre, és ismét óriási zenészekkel bástyázta körbe magát, hogy még véletlenül se érjék túl erős támadások legújabb produkcióját.

A billentyűs nevének felbukkanásakor persze óhatatlanul is felmerül a Jordan Rudess kontra Derek Sherinian-téma: ki a „jobb"? Melyikük játéka passzol(t) jobban a Dream Theaterbe és miért? Örök vitatéma, amit évek óta pattogtatnak egymás között a hívek, s a számtalan kérdést nagyjából megválaszolták már a különböző fórumokon. Azonban mindez lényegtelen, mert úgyis ízlésfüggő, hogy kinek melyikük a favoritja. Én szerencsés vagyok, mert mindkét muzsikus játékát komálom: Rudesst felfoghatatlan virtuozítása ellenére sokkal inkább a dallamformálása és kompozíciós készsége miatt csípem (sok csípőből kritizáló talán nem is sejti, hogy az általa kitalált Dream-melódiákat dúdolgatja évek óta), Dereknek pedig fura, nem evilági stílusa a vonzó, s kettejük közül egyértelműen ő a kevésbé művészkedő, a vagányabb, a menőbb.

Az impozáns vendéglista ellenére Billy Sheehan mélyeit azért egy picit hiányolom a jelenlegi felhozatalból – na, nem mintha a Simon Phillips/Tony Franklin-féle ritmusszekció nem végezné jól a dolgát –, csak ha már van közös múlt, miért ne? Ugyanígy Tony MacAlpine is bőven elfért volna a meghívást kapott gitárosok között, akinek hasonlóan kifinomultan komplex és őrült muzsikája még rokonságban is áll Derekével. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen van így is miből csemegézni. Az eddig mindenhol pazar teljesítményt nyújtó és örök kedvenc Steve Stevens például rögtön két nótában is szerepet kapott (Vortex, Seven Seas), melyek egyre jobban súrolják a fúziós dzsessz határvonalait, de a gitárosnak ez egy csepp gondot sem jelent, ugyanúgy otthonosan mozog ebben a stílusban is. Hasonlóan dzsesszbe hajlik a Mike Stern kezei alá komponált Nomad's Land is, de hát az olyan arccal, aki többek között Miles Davisszel és Billy Cobhammel dolgozott együtt, mi másban lehetne gondolkodni? Jó hír viszont, hogy az öncélúság ellenére mégsem fordul át az anyag dögunalomba, szinte végig pozitív hangulatúak a szerzemények, nincsenek nagy érzelmi kinyilatkoztatások, vannak viszont iszonyat nagy groove-ok, amelyekbe minden egyes alkalommal jól bele is lehet kapaszkodni. Egyértelműen ilyen a lüktető, zsíros, pentaton témákkal alapozó Fire Horse is, melyben Nuno Bettencourt tekergeti lazán a szólókat, és ami jelenleg is a legnagyobb kedvenc szerepét tölti be nálam.

A felhőtlen pjúr enerdzsi a címére rácáfoló, funkos „derékaljra" ráfektetett Key Lime Bluesban is tapintható, pedig hát pont olyan muzsikusokat vonultat fel ez a tétel is, akik ha kell, egyébként nagyon jók a melankóliában is: Steve Lukather és Joe Bonamassa bal-jobb csatornára kikeverve nyomják tökéletesen egyformán ugyanazt a fikcsit, melynek értelmi szerzőjét egyelőre homály fedi, azonban már az is komoly fejlemény, hogy e két nagyágyú képes volt hangról hangra ugyanúgy tolni egymás témáit. A zongorás, szaladgálós Scorpion épp nem vonultat fel egy vendéget sem, ellenben a Die Cobrát egy igazi őskövületnek, Michael Schenkernek, valamint a régi harcostársnak, Zakk Wylde-nak osztotta ki Derek. Utóbbi egy picit fantáziátlanabbra sikerült a többi kompozíciónál, vagy mondjuk inkább úgy, hogy fapadosabb a történet – persze ez szigorúan az ő szintjükön értendő. Aztán az utolsó dalban (Aurora Australis) megérkezik a Sons Of Apollo-beli kolléga, Ron „Bumblefoot" Thal is, és kábé minden korábbi húrnyűvőt elfogyaszt reggelire szuperszonikus, tappinges szólójával (igen, még Nunót is). De ezen én már aligha tudok meglepődni, inkább csak az örök mondás jut eszembe mindig: engedjetek tovább, Derekkel vagyok!

S ahogy azt már a régebbi lemezeknél is tapasztaltuk, a Vortex természetesen dalcímekben is jelesre vizsgázott, ami szintén nem utolsó szempont az instrumentális muzsikáknál (legalább is az én fantáziámat mindig képesek megmozgatni), a Hammond orgona egyre gyakoribb recsegtetése pedig további extrákat jelent a teljes előadásra vonatkozólag. Amiért mégis „csak" nyolcas a végső pontszám, az csak azért alakult így, mert az előző művet kereken egy ponttal éreztem erősebbnek. De gond egy szál se: derekasan elvégzett munka ez is.