Shock!

Roppant nehéz volt megszülni a kritikát, de nem azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy 10 pont, vagy 11, hanem, mert néhány éve még kedveltem a bandát, meg is vettem a lemezeiket, és vártam az újat is, bár most már rájöttem, kár volt.

Sok minden történt a norvégok körül az elmúlt években, számos olyan dolog is, ami kevéssé volt érthető. 2003-ban ugye kijött a Death Cult Armageddon, amit a véresszájú rajongók ünnepeltek, de legalább annyian (köztük én is) fanyalogtak, mert hiába az agyonpolírozott hangzás, a szimfonikus zenekari betétek, rengeteg volt a tölteléknóta, valahogy az volt az ember érzése, hogy elfogytak az igazán jó ötletek. A várakozás igazolódott, a csapat pihenőre tette magát a turnék után, Nicholas Barker lelépett, Silenoz és Shagrath 2005-ben Mustis és Hellhammer segítségével újrafelvéve kiadta a Stormblast című kettes albumot, Shagrath 2006-ban a Chrome Division élén kiadott egy erősen felejthető albumot, szóval mindennel foglalkoztak, csak új dalokkal nem.

2007-ben aztán újra jöttek a nyilatkozatok új dalokról, új albumról, ennek köszönhető ez az korong is. Velük kapcsolatban nem lehet elfelejteni azt sem, hogy azzal, hogy prostituálták a black metalt, legalább annyi ellenségük lett, mint rajongójuk, talán ennek a következménye az, hogy a 2007-es interjúkban már szó sincs black metalról, Shagrath nyilatkozata szerint ők szimfonikus dark metalt játszanak. Címkének jó, de az égvilágon semmit nem mond el a zenéről. Sebaj, ez van, beszéljenek a tények.

Tulajdonképpen a körítés változatlan, például a borítót, ami az utóbbi évek talán leggyengébb momentuma tőlük, megint cenzúrázni kellett, továbbra is ott az arcfestés, a nevetséges pózolás. Kis változás, hogy a megszokott három szóból álló lemezcímnek kivételesen értelme is van, kb. azt jelenti, hogy „közvetlen kapcsolatban a Sátánnal".
Az In Sorte Diaboli az első album óta a legrövidebb anyaga a csapatnak, az alapverzió mindössze bő 42 perc, 8 dal és egy szimfonikus átvezető. A szövegek többé-kevésbé összefüggenek, kapcsolódnak egymáshoz, ez is újdonság, de azért konceptalbumról én nem beszélnék.

A lemez végighallgatásával aztán előjönnek a problémák. Az ember azt várná, hogy négy év alatt világmegváltó dalokat is lehet írni, ami igaz is lehetne, ám ebből itt nem hallatszik egy sem: ezerszer megrágott témák, lazán összefércelt riffek, ötlettelenség ami süt az anyagból. Annyira jellegtelenek a dalok, hogy a számcímek ismerete nélkül nehéz lenne őket megkülönböztetni. Gyakorlatilag panelekből épül fel minden nóta, olyanokból, amiket korábbi anyagaikról szerintem már mindenki felismer, erre legjobb példa az első dal, ami a keresztségben a The Serpentine Offering címet kapta (vicces lenne egyébként eredeti húzásnak nevezni, hogy az összes számcím a „the" szóval kezdődik, megcsinálták ezt előttük már sokan).

Ebben a dalban minden Dimmu panel benne van: szimfonikus bevezető, darálás heveny duplázással és szintiszőnyeggel, korábbi albumokról reciklált verze, a kellő pillanatban Vortex hint egy remek dallamos énektémát, de azt is már mintha hallottam volna valahonnan, és ezzel kész is. Nincsenek váratlan megoldások, minden momentum kiszámítható, kicsit olyan, mintha össze lenne ollózva az egész az eddigi albumokról. Ennél azért az ember többre számít négy év várakozás után. Nem látom értelmét a többi dal kivesézésének, mert ugyanez igaz mindre, a jellegtelenség és az ötlettelenség süt az egész produkcióról. Ami az anyagot valamelyest megmenti, az Hellhammer dobolása, Vortex dallamos témái, de azért ez egy jó lemezhez kevés.

Lehet, talán túlzottan sokat vártam tőlük, de nekem nagy pofáraesés volt az In Sorte Diaboli, korábbi anyagaik ismeretében ezt a bénázást nem tudom megérteni. Ajánlani inkább nem ajánlom senkinek, aki meg akar velük ismerkedni, hallgassa inkább a Stormblastot, vagy a Puritanical Euphoric Misanthropia-t, ezt meg inkább tegye félre. Szimpla gyenge rutinmunka.