Corey Glovert sokféle formációban hallhattuk már, olyanban azonban még nem, mint a megjegyezhetetlen nevű Disciples Of Verity. A Living Colour aranytorkú frontembere az előzetes nyilatkozatokban karrierje legsúlyosabb albumáról beszélt, és ebben az esetben semmi túlzás nincs a promószövegekben. A zenekar jelenleg meglehetősen underground mellékprojektként fut, maga a lemez is csak a Bandcampen hallgatható meg teljes egészében, de bőven több rejlik a sztoriban ennél, szóval nem bánnám, ha nem merülne ki egyetlen nekifutásban az egész.
Corey társai a bűnben a God Forbid volt (és talán jövőbeli...) dobosa, Corey Pierce, George Pond basszer, illetve Mark Monjoy és Danny Puma gitárosok. És ugyan a God Forbid stílusát elsősorban Doc Coyle összekeverhetetlen riffeléséhez, dalszerzői megoldásaihoz kötöttük, Pierce nélküle is átörökítette ide a metalcore-éra egyik legizgalmasabb bandájának DNS-ét. A Lying To Myself nyitás helyből olyan, mintha Glover mester énekelne egy kiadatlan, a szokásosnál dallamosabb és áramvonalasabb, de azért így is jó brutál God Forbid-nótában, tengelyében egy ízes szólóval Phil Demmeltől. Lehet ez rossz? Nyilván nem, főleg, hogy Corey abszolút topra teszi a rá jellemző csodaszép ívet leíró, szenvedélyesen dallamos refrént. Hasonlóan elementáris modern metálsláger a Worthy, ahová a változatosság kedvéért Jeff Loomis varázsol védjegyszerű szólófutamokat nem kevés Nevermore-gőzhengerizmussal. Ezek a nóták minden túlzás nélkül baromi jók, és garantáltan sokaknak elcsöppenne tőlük a nyáluk tőlük, ha eljutna hozzájuk a banda híre...
A lemez összességében is ezen a nyomvonalon halad. Tehát a 21. század mélyen dohogó, zúzós, szaggatott, hol tördelt, hol direkten groove-os brutálmetálját kapjuk, csak éppen az ilyesmihez megszokott üvöltözős-hörgős, netán a verzéket-ordítom-majd-a-refrént-könnyfakasztóan-eláriázom megoldások helyett egy zseniális hanggal, aki telepakolta a nótákat méregerős dallamokkal. Jó, erre a brutál zenére néha persze Corey is sosem hallott agresszióval tombol, de azért megmaradt a kaptafánál, szóval ha szereted a Living Colourt, már csak ezért is ajánlom az albumot. Barátunk hatalmasakat énekel az említett dalokban, a Confiding In Shadowsban, a Remember The Livingben, netán az I AM I-ban. De idővel az olyan a kevésbé direkt darabok is beülnek a fülbe, mint mondjuk a borultabb Flow vagy a The Lost Ones. Hiába, ennyit tesz egy jó énekes, aki tényleg képes fazont adni a daloknak...
Én persze erősen elfogult vagyok, mivel Glover az abszolút kedvenc énekeseim egyike, szó szerint bármit bekajálok, amiben ő hallható. De ha félreteszem mindezt, akkor is azt kell mondanom: ez egy nagyon fasza, üresjáratoktól mentes album, ami simán hallgattatja magát. Főleg, hogy meglehetősen lényegretörően fogalmaztak, és mindössze nyolc dal az egész, amiből egy ráadásul feldolgozás. Ezt akár kevesellhetném is ilyen színvonal mellett, de máskor meg mindig azon verem az asztalt, hogy miért kell egy lemezt nyolc jó dallal és hat töltelékkel 70-80 percesre nyújtani, szóval most csendben maradok. Itt legalább csak az a bizonyos nyolc jó dal szerepel... Mert tényleg: még az X Ambassadors Unsteadyjének feldolgozása is baromi meggyőzőre sikerült. Ez amúgy eredetiben is jó nóta, nagyon erős a dallama, ebben az átalakított formában azonban tényleg hatalmasat üt. Emellett megalázóan is szól a cucc, van alja, kristálytiszta, mégis kellően karcos, masszív. És ez egy abszolút földalatti produkció, nem dolgoztak rajta sztárszakemberek, Pond látta el a produceri feladatokat is...
Sajnos kevesekhez fog eljutni a Pragmatic Sanction, de ez egy kiemelkedő album, megérdemli a figyelmet. Ha szereted a modern módon súlyos muzsikákat, de közben nem vagy a klasszikus értelemben vett énekdallamok ellensége sem, mindenképpen ajánlom.
Hozzászólások