Shock!

Olyan leplezetlenül Megadeth-ízű instrumentális intróval (Remnants) indul az új Disturbed, hogy az ember még a chicagói négyes előző albumainak ismeretében is meglepődik. Még meglepőbb, hogy ez a feeling a bevezetőből kibontakozó címadó dalban is kitart, olyan a dal összhatása, mintha csak valamelyik dallamosabb korszakát élő amerikai thrash legendával jammelnének David Draimanék. Elsőre furcsa, de jól áll nekik.

Akárcsak a következő The Infection, ami még annak fényében is megadallamos a bandától, hogy a korai korszakhoz képest eddig is rengeteget finomodtak. Arra például még a remekbe szabott utolsó két lemez fényében sem feltétlenül fogadtam volna, hogy Dan Donegan bármikor is olyan többkörös, ízes old school metal gitárszólót ereszt majd el, mint ami itt is hallható...

Mint ebből is sejthető, a Disturbed egy kicsit még dallamosabb, még inkább hagyományosan metalos lett az Asylummal, de a stílus összességében azért nem változott annyit, hogy az eddigi hívek elpártoljanak tőlük. A szokásos pengeéles hi-tech hangzás mellett is sötétebb, borongósabb az alaptónus, mint bármelyik korábbi albumukon, itt-ott némiképp szellősebben hozzák magukat, még több a hangszerelési finomság, és Draiman repertoárjában is egyre nagyobb súlyt képviselnek a tiszta dallamok a szóköpködős acsargással szemben. A banda intenzitása ugyanakkor ezek mellett is megmaradt, ami jó. A legutóbbi Indestructible átütő erejét viszont még így sem sikerült megfejelniük. Hetek óta hallgatom a lemezt, egészen hozzám is nőtt már, a véleményem azonban nem változott az első hallgatás óta: az előző album csúcsra járatott jellegét ezúttal sajnos nem tudták elérni.

Ha az egyes dalokat vizsgáljuk, mindenképpen a roppant hatásos nyitás mellé kívánkozik még a refrénerős The Animal, de a hagyományosabb, groove-os/zakatolós Disturbed témák is jól sikerültek: a Warrior, a borúsan melodikus bevezetőből kibontakozó Another Way To Die vagy a holokausztos témájú Never Again garantált koncertfavoritok lesznek. Igazság szerint az album első kétharmada közel perfekt, a melodikusabb, Draiman óriási dallamaival kábító Crucified után azonban valahogy elvész a lendület. Egyenként hallgatva az ezután érkező témák is teljesen rendben vannak, összekeverhetetlen Disturbed nóta mindegyik, de nem olyan karakteresek, mint a korábbiak. Minden eddigi albumukon akadtak szürkébb szerzemények, itt azonban mintha valahogy egy blokkba pakolták volna őket, és ez nem tesz túl jót az összképnek a végeredmény szempontjából. A dolgot még záró rejtett U2 feldolgozás, az I Still Haven't Found What I'm Looking For sem tudja kellően ellensúlyozni. Felpumpálták egy kis metallal, szó se róla, de ezen túlmenően nem nagyon sikerült mit hozzátenniük, Draiman pedig egyértelműen túlénekli a dalt. És Bonónál modorosabbnak lenni azért elég komoly teljesítmény... Meg lehet persze hallgatni, de a hasonló receptre készített korábbi feldolgozásaiknak (Shout, Land Of Confusion) sajnos a nyomába sem ér. Azok abszolút etalonnak számítanak nálam, ez viszont legfeljebb egy vállrándítást ér.

Az Asylummal kaptunk egy lemezt, ahol az első nyolc téma atom, a következő öt viszont ezekhez mérten inkább csak korrekt, ha egyvégtében hallgatjuk őket. A végeredmény persze még így is simán az idei év jó albumai közé sorolható. Abszolút megérdemelt tehát a siker, ami egyébként továbbra is lankadatlannak tűnik: ez a lemez már a negyedik Disturbed album, amely zsinórban a Billboard-lista élén nyitott. Ez pedig metalban eddig egyedül a Metallicának sikerült.