Shock!

Előrebocsátom: nincs nagyon tapasztalatom Doro ügyekben, viszont ezért se pozitív, se negatív előítélettel nem közelítettem a lemez felé, vártam, hogyan fog hatni rám.

Az igazat megvallva és hogy teljes legyen a kép, a Doro hozzá(nem)értésemben, az talán érdekes lehet, hogy a legeslegelső metal dal, amit hallottam, a Warlock nagyon régi All We Are (?) című dala volt, ez távoli unokatestvéreim szobájában történt olyan '87-'88 tájékán [csak onnan tudom, hogy a második Pokolgép lemez turnéplakátja volt a falukon]. De ez alapján nem ítélkeznék, mert már nagyon régen volt.

Annyit azért tudtam hogy Doro főleg a '80-as évek végén élte karrierje csúcspontját, ilyen-olyan sztárokkal énekelt, klipes balladáinak köszönhetően. Azóta nem nagyon találta helyét és hogy a Die Krupps zenészeivel is dolgozott valamifajta indusztriálisabb megközelítés kialakításán, mikor már nem nagyon talált kiutat. A Fight lemez viszont visszakanyarodás (mily meglepetés ez mostanában...) a metal sárkánytűztől izzó útjára...

Ehhez képest a lemez egy sajnos tipikus, modernkedő metal riffel indít és - nu metal bandákhoz hasonlóan - lenyugszik egyfajta effektes prüntyibe, amiből mindig főnixmadárként tör elő a refrén. A hangzás elnagyolt: a dobsound állat, de ez főleg mondjuk olyan Down-szerű zenéhez illene, meg nem valami dögös a gitár és többnyire alulkevertek a szólók. Ez egyből lejött, az első hallgatásánál. Valamint az is, hogy Doro általam eddig kevésszer hallott hangja nagyon-nagyon gyenge. Oké, a líraibb részek azok azért ülnek, de ez a keménykedős, rikácsolós, "mutáló tizenegynéhány éves kisfiú hang", ez gáz. Nagyon, olyannyira, hogy idegesítő. Ráadásul a zene se akkora nagy durranás, hogy hátast dobjak, nagyon tucat, félmetal riffek, értem ezalatt, hogy kvinttologatás, ritmusozás gyanánt, ohne riff [hogy stílszerű legyek], 2/4 a dobokon, és nem igazán tálentum dalszerzői gárda (hiába magyar származású a billentyűs/gitáros). A kettes Always To Win nagyon laza rock'n'rollos metal nóta akar lenni, de inkább punk szintre süllyed zeneileg, amit a korszerűtlenül visszhangozott, erőtlen, szűk hangtartományban mozgó ének nem nagyon ad el. Olyan, mint egy Billy Idol szám, komolyan... Ezzel biztos nem fog nyerni Pesch kisasszony.

Ha nincs feltüntetve a borítón, a kezdőriff alapján akkor is rájöttem volna, hogy a Descent az a dal, amiben Peter Steele a Type O-ból duettezik Doroval. Hát igen, ez a legjobb nóta az albumon. Nincs mit tenni egyszerűen Steele nagyúr nyálhangjai, suttogása, nyelvcsettintései, egy-egy mordulása sokkal erőteljesebb érzelmi töltéssel bírnak, mint Doro erőlködő, mégis a háttérben ragadó éneke. Legszívesebben rohannék vissza a stúdióba és kivágnám/lekeverném a német hölgy éneksávjait, hogy ne zavarják a dal sötét menetét. Ekkor nyilvánvalóvá vált előttem, hogy (legalábbis az én ízlésemnek) a "negatív frontember" reggeli kénköves lehelete is többet ér, mint az egész lemez. Nincs mit szépíteni, ez a kétméteres vadállat egy személyben metalabb, mint az egész album, 12 számostól, csúnya sasos-doros borítóstól, zenekarostól. Ebben a számban van legalább sötétség, misztikum Peter miatt, míg a többiből hiányoznak ezen elengedhetetlen metal stílusjegyek. Pedig próbálkoznak még a Doro erősségét jelentő líraival az Undyingban, a Wild Heartban, himnikus nótával a Legends Never Dieban, motoros nótával a spanyol című Salvajeban (ez még egész tűrhető mondjuk), de a hármas számot nem bírják túlszárnyalni, az igazán keménységet hozó nóták pedig nagyon unalmasak, erőtlenek, nem nyersek, ahogy elvárná az ember. Pedig egy kis acceptes, udós nyersesség jól állna Dorónak szerintem. Az utolsó, amolyan misztikus balladának szánt Hoffnung, pedig inkább valami Bertold Brecht-féle modern, letargikus tragikomédia a német nyelvű verzékkel és angol refrénnel, pedig tök reményt ébresztően indul itt a végén.

Szóval próbáltam beleásni magam a lemezbe, nagyon nem ment, szerintem túlontúl középszerű, sőt... Ha Doro hangja olyan erős lenne, mint ahogy a személyisége tűnik az interjúkból, és átitatná a zenét valami egyénivel, tőle elválaszthatatlannal, akkor elfogadnám a dolgait, de ezen lemez alapján nálam csatát vesztett és szerintem sokaknál fog még, pedig mennyi ideje küzd már. Nagy menet lenne nekem még egyszer végighallgatni, az biztos... de azért elvakult Doro rajongók ne törődjetek a pontszámommal és: Fight!