Shock!

Tizenöt dal huszonkét percben (ha a bővített verziót birtoklod, akkor ehhez csapj hozzá még hat tételt meg tíz percet), azaz az amerikai punk rock egyik legaljadékabb bandája, a Dwarves maradt a progresszív, epikusan kifejtős dalocskáknál. Legutóbbi „nagylemezük", a The Dwarves Invented Rock & Roll minden genyósága ellenére a Törpék egyik legslágeresebb anyaga volt, így aztán nem is nagyon lehetett mást várni tőlük, mint hogy ezúttal kicsit tüskésebb oldalukat mutatják. Na, ez be is jött, a Take Back The Night ezúttal sokkal inkább egy punkosan összegányolt és hangzásában is sokkal maszatosabb dalcsokor lett Blag Dahlia, HeWhoCannotBeNamed (minden idők legjobb művészneve, ha engem kérdezel) és bűntársai műhelyéből.

Még ha a becsöngetést követően berobbanó – és ha jól veszem ki, iskolai mészárlásról szóló – Forget Me Not minden agresszivitása ellenére sem más, mint egy újabb Dwarves-sláger. Hogy aztán a kettes City By The Bay aztán már tényleg egy színtiszta hardcore támadás legyen, a hármas Devil's Level pedig a kettő gyúlékony elegye, amit ráadásul Blag duettként énekel azzal a Nick Oliverivel (ex-Kyuss, ex-QOTSA, Mondo Generator, Vista Chino), aki itt Rex Everything néven fut, és aki ezúttal több számban is megcsillanthatja „énektudását". Ezek egyébiránt a legelvadultabb tételek mind közül, az olyanok, mint az It's You I Don't Believe, az Anything That Moves, pláne a totális őrületbe hajló (This Song Is A) Safe Space.

Kellenek is ezek ellensúlyozására az olyan már-már dúdolható dallamparádék, mint a Here's Looking At You, a korábban már kijött Julio, vagy a záró kokain-himnusz Trace Amounts. A legeltaláltabb pedig talán a karcossága ellenére is kifejezetten fogós címadó. Nem is csoda, hogy éppen ezek (plusz a nyitódal) figyelnek ott a bónusz tételek között „clean" verzióban is, azaz olyan változatban, amiből kiszedték az összes fuckot – pedig hát volt bennük pár. Mondjuk a rádiók szerintem így sem nagyon fogják pörgetni őket a nem kicsit rázós szövegvilág miatt.

Ugyan a borítón ezúttal sem meztelen nők, sem törpék nem figyelnek (nem is értem), a frontra azért most is olyan kép került, amit épeszű zenekar soha nem pakolna fel. De hát éppen ezért zseni. Ebből is látszik, hogy a Törpék hiába öregszenek már gőzerővel (hogy mást nem mondjak, áruló módon egyre jobban megtanultak dalokat írni), undorító humorukból és mániákusan provokatív hozzáállásukból vajmi keveset vesztettek. Még ha mostanában már csak elvéve is köpik és hugyozzák le saját közönségüket, nem úgy, mint anno a hőskorszakban – igaz, HeWhoCannotBeNamed még mostanság is gyakran lép fel anyaszült meztelenül.