Shock!

Farkas Zotya köztudottan nagyon allergiás a Soulfly, Sepultura párhuzamokra, de én bizony az Instinct kapcsán sem tudom megkerülni Max Cavalera munkásságának emlegetését.

Gondoljunk csak bele: egy mezőkovácsházi csapat ezer nehézség, szakmai és emberi tragédia ellenére kitartóan nyomul előre minden kompromisszum nélkül, és amikor már mindenki leírta őket, hirtelen beütnek a dolgaik, a Nuclear Blast szerződéstől elkezdve a komoly turnékig, Európa legnagyobb fesztiváljaiig. Ki mást lehetne emlegetni egy ilyen karriertörténet kapcsán, mint a Sepulturát, akik kis túlzással szintén a világ végéről kapaszkodtak fel kőkemény munkával a metal világ csúcsára? A léptékek persze különbözőek, de így is elképesztő, hogy az Ektomorf mekkora utat tett meg 1994 óta, és ezért csakis tisztelet illeti meg őket, akár bejön valakinek, amit csinálnak, akár nem.

Most mondjam vagy ne mondjam? Mondom. A Sepu, Soulfly párhuzam zeneileg is megint adja magát, ez viszont távolról sem baj, mert az Ektomorfnak mára kialakult egy tisztán felismerhető stílusa, és ez az Instinct hallatán nyilvánvalóbb, mint bármikor korábban. Egyszerűen csak érződik, hogy kiknek a hatására kezdtek bele ebbe az egészbe. Emellett ma már nemcsak súlyosabbak, keményebbek, de simán jobbak is, mint például a Derrick-féle Sepultura, akik azt sem nagyon tudják, mit csinálnak Max nélkül, és a Soulfly-jal összehasonlítva sem vallanának szégyent. Minden egyes pillanatban érezni, hogy ez itt egy éhes, fiatal csapat, amely majd szétfeszül a bizonyítási vágytól.

Akárcsak elődei, úgy a második Nuclear Blast gondozta Ektomorf lemez sem egy megfejtős album, mondhatni, nomen est omen: izomból játszott bivaly riffek, irgalmatlanul húzós tempók, egy kíméletlen énekhang, mindez rövid, lényegre törő nótákba ágyazva. A most is Tue Madsen (lásd még Mnemic) kreálta hangzás minden túlzás nélkül óriási: erőteljes, kellően nyers, vastag és tiszta, de nem estek bele abba a hibába, mint sok európai brutál csapat, azaz sterilitásnak, klinikai feelingnek szerencsére nyoma sincs. Külön kiemelendő a baromi testes gitársound, és Zotya hangjából is kihozták a maximumot.

Az Instinct rendkívül töményre sikeredett, és valamivel gyorsabb is, mint a Destroy volt. Valószínűleg e sűrűbb jelleg miatt ritkultak meg a romás témák, betétek is (amit én személy szerint sajnálok egy kicsit, mert ahol felbukkannak amolyan színező jelleggel, ott kivétel nélkül nagyon jól esnek a fülnek). Nincs pihenő, csak beindulós tempók és riffhegyek, csupán valamivel a közepe után engedélyeznek egy rövidke lélegzetvételt a Land Of Pain című hangulatdarabbal, amelyben filmzeneszerű alapra érkezik egy kis cigány énekbetét. Igazából nem látom értelmét számokat kiemelni, mert kiugró "slágerek" helyett inkább egységesen magas a színvonal, és leginkább egyvégtében hallgatva jön át a csapatot fűtő tűz. De ha személyes kedvencekről van szó, mindenképpen ezek közé tartozik a tonnás gitárokra helyezett elszállós szitárdíszítésekkel kábító Burn - ez bizony akármilyen Sepu lemezre felférne! -, a nyomasztó hangulatú United Nations és a baromi jól elcsípett tempóra épülő, majd ultrasúlyos refrénnel ellátott I Break You, aminek a végén egy igazi old school thrash begyorsulást is produkálnak a fiúk.

Mondhatja bárki, hogy nem egy újító zene ez, ami igaz, de szerintem nem is kell, hogy mindenki forradalmi dolgokkal rukkoljon elő. Külön öröm, hogy hiába metalcore ma az underground fő jelszava, az Ektomorfék meg sem próbálnak felugrani erre a vonatra. Az Instinctet egyszerűen csak jó hallgatni, és ismerve a csapat élő teljesítményét, valószínűleg az idei fesztiválokon is sok új rajongót szereznek majd maguknak Nyugat-Európában. Magyarország elsőszámú képviselője a nemzetközi színtéren ma az Ektomorf, és bizony egy cseppet sem vallunk szégyent velük. Minden elismerésem.