Shock!

Néhány hete örvendeztem itt L.G. Petrovék örömbandája, a Firespawn kapcsán. Írtam valami olyasmit akkor, mennyire érződik a felszabadultság, a megfelelési kényszer hiánya az egész albumon, s az, hogy mindenki fenékig nyalja a bödönt, úgy élvezi a béklyók nélküli zenélés örömeit. Nem kellett sokat várni, hogy Petrov ismét felbukkanjon, és ezúttal az Entombed A.D. második albumát szállította le meglepő gyorsasággal.

Lépjünk túl az unalomig majszolt név- és jogvitákon immár, az Entombed A.D. az, aminek nevezi magát, viszi tovább a nemes hagyományokat, a név és a vér kötelez, az Entombed múltja pláne, s bár nagy valószínűséggel soha nem hallunk már olyan alapvetéseket, mint amilyenek meghatározták a kilencvenesek európai death színterét, nyugodtan felsóhajthatunk: bár mindenki ilyen biztonsággal hozná a kötelezőt.

A Dead Dawn folytatja a Back To The Front által megkezdett (akarom mondani: szintén folytatott) sort. Félve suttogom, talán egy kicsit kevesebb ötletelést hallani rajta, de ez csak akkor lenne értelmezhető, ha elvárás lenne felé, hogy minden egyes alkalommal a Wolverine Blues színvonalban gyúrják meg a gyomrunkat. Gond egy szál se, mindössze arról van szó, hogy az új néven kijött első albumnál még érezhető volt valamiféle bizonyítási vágy, a Dead Dawnnál ez eltűnt, mint Alex Helid a jogászok gyűrűjében. A klasszikus hangzás és stílus viszont maradt, kosz és trutyma mindenhol, stílusok olvadnak egymásba mohón, de minden erőlködés nélkül, s az alapfilozófia még mindig a szórakoztatás, nem pedig a világmegváltó zenei vagy szövegbeli ötletek. Szó nincsen már önmegvalósításról, be is cseszne majd harminc év távlatából, ha Petrov ezen kezdene el gondolkodni. A Dead Dawnban éppen az a legszimpatikusabb, ami az előző albumban is: nem akar tökéletes lenni, de hibáival együtt is akkora bulizene, hogy csuklóból rázzuk le azokat, aki a lemez kapcsán a szájukat húzzák.

Nincs változás, nincs sok bámészkodnivaló, ez a zene ugyanaz a megbízható színvonal, amihez hozzá vagyunk szokva. Ha nem esünk abba a hibába, hogy csodát várunk (és ebben az esetben ugyan miért esnénk bele?), sokszor fog még a fülünkbe bömbölni. Elemezni ebben az esetben is felesleges, jó ez így, ahogyan van. A tíz nóta alatt – bár messze nem tekinthető egyenletes teljesítménynek a lemez – egyszer sem érezni sem unalmat, sem fásultságot. Ha kedvencet kell kiemelnem, talán a Black Survivalt és a zakatoló Dead Dawnt említeném, de a The Winner Has Lost bömböldéje is azonnal elérte nálam a kívánt hatást.

Az Entombed A.D. kapcsán valóban az egyéni íz a leglényegesebb összetevő. Petrov legnagyobb érdeme, hogy sikerült átmenteni a névvel együtt (plusz betűk ide vagy oda) az Entombed-feelinget is, s ezt elég megbízható színvonalon hozza is csapatával. Kell ennél több ennyi idő elteltével? Ha pedig igazán friss dologra vágyunk, újra csak a Firespawnt tudom ajánlani, amely világosan mutatja az Entomed A.D. két anyagával párhuzamba állítva: szó nincsen megfáradásról, mindössze arról, hogy ha a hallgatók és a zenészek is a tradicionális címkét ragasztják valamire, azon abszolút semmi értelme változtatni. Ennyi a siker kulcsa, amivel Petrov nagyon okosan nyitja és zárja a már régi ismerősnek számító ajtókat.