A hírekben nálunk is elég alaposan nyomon lehetett követni, mi minden történt az Entombed környékén az elmúlt egy évben, és hogy mi végre is szerepel a klasszikus svéd death'n'rollerek neve mögött innentől fogva az A.D. toldat, így ebbe most külön nem megyek bele, úgyis tud mindenki mindent. Illúziórombolónak persze illúzióromboló a dolog, de azt azért ne felejtsük el, hogy ez a csapat elég sok alapember távozását élte már túl: ott volt mindjárt a legendás láncfűrész-gitárhangzás szülőatyja, Leffe Cuzner dobbantása még az első lemez előtt, de megmaradt a banda Nicke Andersson, majd Uffe Cederlund távozása után is. Sőt, a szerelvény egy ideig a mostani utolsó hídpillér, L.G. Petrov nélkül is elég jól futott... Vagyis én nem temetném (...) a bandát Alex Hellid nélkül sem. Ha utóbbi nem kezd el Uffével meg Nickével karöltve, nagy erőkkel nyomulni Entombed néven Petrovékkal párhuzamosan – mert ez azért tényleg lehangoló lenne –, akkor szerintem nincs igazi érdemi jelentősége ennek az egész kavarásnak.
megjelenés:
2014 |
kiadó:
Century Media |
pontszám:
7,5 /10 Szerinted hány pont?
|
Mindezt már csak azért is merem ilyen biztosan kijelenteni, mert a Back To The Front ismét vérbeli Entombed-lemez lett, hiába hívják kicsit máshogy a bandát, és hiába maradt a temetőben egyedüli riffemberként Nico Elgstrand. Azon persze el lehet kezdeni fanyalogni, hogy elég jó-e az anyag a hétéves szünethez képest, meg úgy általában véve is mennyire ér fel a régi alapművekhez, de ha ebben a cipőben jársz, szerintem lépj hátra egyet: mára az Entombed is besorolt a régi nagyok közé, és kész. Vagyis ez a banda soha többé nem fog 21. századi Left Hand Patheket vagy Wolverine Bluesokat készíteni, azok az idők egyszerűen elmúltak. Én nem is reméltem tőlük ilyesmit, így simán elvagyok a Back To The Fronttal: ez itt tizenegy új szerzemény a jól megszokott stílusban, ráadásul elég jók is a maguk nemében, szóval igazából minden a legnagyobb rendben.
Már a legutóbbi lemeznél is elég nehezen tudtam volna regényeket írni a zenéről, és most sem fog könnyebben menni. Az Entombednak a maga mezsgyéin körülbelül ugyanolyan védjegyszerű hangzása van, mint saját pályán a Motörheadnek vagy a Judas Priestnek, szóval aki ismeri a csapatot – márpedig ha olvasod ezeket a sorokat, bizonyára ebbe a körbe tartozol –, pontosan tudja, mire számíthat: mocskos, dzsunga hangzású gitárokon alapuló, erőszakos és romlott muzsikára, amelyben teljesen organikusan egyesül a meglassult, Celtic Frost-hatású durvulás a néhol kifejezetten punkos, crossoveres, csuklóból reszelt témákkal, a slayeresen gonosz harmóniákkal meg a füstbe burkolózott, doomos borulatokkal. És ennek az egésznek még Petrov bömbölése is ad egy extra-dekadens ízt. Én zsigerileg vonzódom a csapat világához, így nem tagadom, nagyon jólesik ennyi év után olyan remekül megformált darabokat hallani tőlük, mint a Bedlam Attack, a Pandemic Rage, a The Underminer vagy a Soldier Of No Fortune. Sőt, még közepesebbeket is, mert ilyenek is akadnak.
Összességében nem tökéletes ez a lemez, de kicsit úgy vagyok vele, mint az új Priesttel: még a maga hibáival, átlagosabb momentumaival együtt is sokkal szívesebben rakom be, mint egy újabb egyenhangzású, agyontriggerelt, breakdown-túltengéses mai modern brutál muzsikát vagy valami más, hasonlóan totálisan érdektelen aktuális zenét. Az Entombed sem vált már világot 2014-ben, de nekik legalább van egyéniségük, amit ennyi viharon át is sikerült maradéktalanul megőrizniük. És a lényeg bizony elsősorban ma is ebben rejlik. Ha szereted a bandát, szerintem te is ugyanolyan jól elleszel ezzel a lemezzel, mint én, pláne, hogy októberben megint jönnek Magyarországra is.
Hozzászólások
Igazi mocskos Entombedes betonozás!
akkor lgpetrov megint takonyt fog a hajára kenni? :D