Shock!

Régi restanciámat pótolom, no nem azért, mintha olyan rossz lenne a lemez, hogy nem akaródzott írnom róla valamit. Egyáltalán nem. Az Ephel Duath az első percekben belopta magát a szívembe. Hogy képben legyetek, a zenekar olasz, két tagból áll, mint Giulliano (gitár, bgitár, szinti, dobprogramok, vokál) és Davide (gitár, szinti, vokál).

A kiadót látva sejtettem, hogy milyen zenét rejthet a korong, a minőség és elvontság viszont elég alaposan meglepett, olaszoktól nem szoktam hozzá ilyesmihez. Egy kicsit jelen van náluk a Satyricon agyassága, a Voivod furcsa hangzása, amit olyan művészieskedő tömbbé formáltak, ami nagyon is mai zene, érdekes, izgalmas megfogalmazásban. A negyedik számban meglepő módon populárisra veszik a ritmusokat, de ne riasszon ez el senkit, mert jól áll nekik. Igaz, hogy fura az összhatás, a nóta végénél pláne, mikor a gitár is fals hangon szólal meg... Szinte a végső határokat feszegetik, persze bizonyos határokon belül, még ha ez ellentmondásnak tűnik, akkor is. Mikor kezdem azt érezni, hogy kiismertem a zenekart, azon nyomban nyakon öntenek egy olyan kaotikusnak ható, de részleteiben aprólékosan kidolgozott témával, amitől a hajam égnek áll, és tetszik, igen, tetszik. Képesek lüktetést adni a megfejthetetlennek tűnő részleteknek, és így elővarázsolják egyik kedvencemet, a hatos Pursuing The Instinctet.

Elvesztem, behálóztak, az Ephel Duath végleg megnyert magának, és azon filózom, hogy lehetne beszerezni a lemezt megelőző demójukat. Habár jelen felvételek 1998 júniusa és 1999 decembere között készültek, majd 2000 januárjáig bütyköltek rajta a stúdióban, ez egyáltalán nem érződik rajta, időtlen típusú anyag. A jó zene tökmindegy mikor jó zene, nem?

Ha nem idegenkedsz a szintis doboktól, szereted, ha kárognak és énekelnek egy zenében egyaránt és érdekelnek a hangulatosan és okosan megírt dalok, akkor az Ephel Duath a te zenéd!