A Bathory számos alműfaj alapját rakta le, és bár Quorthon 2004-ben elment, hatása és befolyása a mai napig érezhető. A legjobb példa erre a svéd Ereb Altor nagyjából teljes pályafutása, akik mindig is előszeretettel merítettek világából, és szelleme összességében sem állt soha távol a dalaiktól. A csapat alapításakor is ez volt a kijelölt cél: a doom/death vonalról érkező alapítók ezt a zenekar a Bathory előtti főhajtásként, örökségének ápolására hívták életre. Az Ereb Altor ezzel együtt sosem volt kópia, jómagam máig a legnagyobb nívón elővezetett tisztelgésként tekintek minderre.
Az első időkben a Hammerheart / Twilight korszakos epikus, viking éra nyomdokán alkottak, aztán lassan beszivárogtatták a keményebb, black metalosabb ötleteket, énektémákat is. Onnantól kialakult egy érdekes váltófutás jellege a dolognak: hol ez, hol az a vonal nyerte az épp aktuális dominanciaharcot, legutóbb a Järtecken inkább a keményebbik végéről közelített. Ennyi idő után pedig már semmit nem bíztak a véletlenre. Újból az epikus viking és a korai black metal ugyanazt a jól bevált ötvözetét kapjuk, ám összességében a terjengős, epikus dalok mezején járunk, hosszadalmasan elnyúló, komótosan hömpölygő témákkal, lassú riffekkel, és (persze) az elcsenhető kis hangulati elemekkel, dallamvezetésekkel, kórusokkal.
Csak erősíti a dalközpontúságot, hogy a tiszta énekkel mindig is hadilábon álló Quorthonnal szemben itt ezek a részek is kifogástalanok. Tény, hogy az ő csiszolatlan hamissága annak idején sokat hozzátett ahhoz a mágikus hangulathoz, ami mindennek az eredője, tulajdonképp attól (is) volt őszinte az egész. Itt Mats és Ragnar is hoz énekes részeket, és tökéletesen be is mutatják ennek egy kisimított, helyére igazított leképezését. Ez az album pedig – ahogy említettem is – a váltófutás épp azon szakasza, ami által bőven ki is bontakozhatnak ezen a téren. Tulajdonképp végig sikerült is igazi erőt képviselő részeket írniuk. A nyolctételes album jellege ellenére sem ül rá az emberre, mindössze 42 perces, azaz túl nem tolták.
Nálam mindenképpen odatehető az album legjobbjai közé a nyitó I Have The Sky, amely magasztosságával együtt a legtisztább pillanataik egyfajta összegzése (és amely kis beleérzéssel akár a jelenkori Amorphishoz is hozzáformáható volna – izgalmas dolgokat lehetne egy oda illő áthagnszereléssel kihozni belőle). Az Alvablot is ide sorolandó, amely egyszerű riffjére és a szárnyaló énekhangra rétegzi az epikus hangzást. Ennek estében még a rideg, jeges szóló is nyíltan a Hammerheart korszakig dob vissza. És persze ott a Fenris, amelyhez kis adalék, hogy Fenrisulven címmel már a tavalyi Eldens Boning EP-n is szerepelt, csak akkor még akusztikus verzióban. Ha mégis az merül fel, miért vontam le pontot, akkor talán a kísérletezős hangulatú Den Dighra Dödenre mutatnék, ahol jobban elengedik a kötődést, s bár a lassabb, kimértebb tempót itt is tartják, a blackes vonal hangulata riffelésben, ridegségben itt sokkal inkább kiütközik, és összességében valahogy kevésbé süt. Ha már óvatos kitekintés, akkor a Heimdals Horn harmóniái inkább. De ez sem szigorú ítélet.
Az Ereb Altor magasan e vonal zászlóshajója, ezt a pozíciójukat pedig a Vargtimman szilárdan a helyén is tartja.
