Shock!

Nem nevezném magam rajongónak, de kimondottan kedvelem az Evergreyt, így aztán minden lemezüket kíváncsian várom a megjelenés előtt. Ugyanakkor elég régóta úgy gondolom, hogy Tom Englund is maga mögött hagyta már a legjobb, legkreatívabb lemezeit. Nálam például a Monday Morning Apocalypse volt az utolsó tényleg nagyon sokat hallgatott Evergrey-album, ami azért nem tegnap jelent meg... Az azóta kiadott dolgaikkal sincs persze baj, de valahogy egyik sem kúszott a bőröm alá, nem éreztem kényszert, hogy újra és újra meghallgassam őket. A friss műre sem mondanám, hogy egy kategóriában játszik a banda régi munkáival, viszont az utóbbi jó néhány lemezük közül bizonyosan a legerősebb.

Mindezzel persze a szokásos dilemmának ágyaztam meg, ami mindig felüti a fejét az efféle régen alkotó, jól bejáratott stílussal rendelkező zenekarok sokadik lemezei kapcsán. Ugyanis nyilvánvalóan nem fogom tudni értelmesen elmagyarázni, mitől tetszik jobban a The Atlantic, mint mondjuk a Glorious Collision vagy a Hymns For The Broken, hiszen a védjegyszerű Evergrey-stílus alappillérei nagyon régóta sziklaszilárdan állnak. Viszont már elsőre, a lemezt indító, nyolc percet közelítő A Silent Arc hallatán éreztem, ahogy beszippant a zene, és ez a nehezen meghatározható, kellemes otthonosság többé-kevésbé végig ki is tartott, míg pörgött az album. Határozottan sokat is hallgattam a lemezt az utóbbi hetekben, és ilyen „na, indítsuk csak el megint!"-érzésem az utóbbi pár lemeznél egyáltalán nem jelentkezett.

Pedig felületesen nézve ez is csak egy újabb Evergrey-lemez a sorban Tom minden dalszerzői-hangszerelői-énekesi-gitárosi-satöbbi kliséjével. Néhol progosabb, néhol direktebb módon slágeres, de mindig szomorkásan darkos, megadallamos metal ez azokkal a bizonyos elveszetten pittyegő, bús zongorafutamokkal, amelyek még a legharapósabban támadó témákat is menetrendszerűen felpuhítják vagy megtörik. Viszont a jól ismert érzésvilág ezúttal több markánsabb, karakteresebb dalban ölt testet, mint az elmúlt bő tíz évben gyakorlatilag bármikor, és kicsit mintha újból felerősödött volna a zenéjük progosabb, agyasabb éle is. Englund ráadásul mindig is nagy mesternek számított abban, hogy soha ne lépjen át egy bizonyos határvonalat. Dalai fennköltek, monumentálisak, de közben még épp nem mennek át inget megtépő, kisírt szemekkel az égre meredő giccsáriázásba. Hidd el, hogy az ilyesmi jóval nagyobb attrakció, mint amilyennek tűnik, nem sokan képesek rá ennyire bámulatosan természetesen, mint ő.

Maga a lemez egyébként már a harmadik felvonása annak a grandiózus koncepciónak, amit az előző két albumon kezdtek el kibontani, ám mindez nem telepszik rá a dalokra. Kétségtelenül egységes a hangulat, de már másodjára-harmadjára is jól elkülönülnek egymástól az egyes nóták. És bizony tényleg nem nehéz belekapaszkodni az olyan témákba, mint az említett A Silent Arc, az egyik legjobb refrént felvillantó Weightless, a briliáns gitárszólóval ellátott All I Have (mellesleg Henrik Danhage az egész albumon baromi jókat játszik), az együtténeklős Currents vagy a lemez egyik legzúzdább riffjével felvértezett This Ocean zárás. Nem akarok indokolatlanul nagy szavakat használni, mert újabb In Search Of Truth vagy Recreation Day azért nem született, de kétségtelenül rég hallgattam olyan szívesen a bandát, mint most.

Az Evergrey április 11-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.