Shock!

Megértem, hogy a mai szüntelen médiazajban, információ-túltengésben, követhetetlen lemezmegjelenés-tengerben muszáj valami olyat mondani, amitől odafigyelnek az emberre, de néhányan azért elég erősen túllőnek a célon. Az Evile akár visszatérőnek is nevezhető lemezét felvezető promószövegek olvastán például erősen vakartam a fejemet. Most komolyan, mi a francért mond valaki olyat az új albumáról, hogy az elmúlt legalább húsz év legjobb thrashlemeze? Ez még egy kiemelkedő cucc esetén is visszásan hatna, így azonban, hogy teljesen nyilvánvalóan nem állja meg a helyét az állítás, egyenesen nevetséges. Ráadásul a hallgatóból sem pozitív várakozásokat, hanem szkeptikus „Igen? Na, akkor győzzetek meg, de ne legyen ám benne hiba!" reakciót vált ki. Innen pedig elég nehéz nyerni.

Az Evile ennyi év után tehát igyekezett követ hajítani az állóvízbe, de sajnos azt kell mondanom: inkább csak a nyilatkozatok szintjén sikerült a nagy attrakció, mert maga az új anyag távolról sem megkerülhetetlen teljesítmény. Igazság szerint régen is indokolatlannak tartottam, ahogy a brit metálsajtó oda meg vissza volt tőlük, bár a legkevésbé sem lepett meg a dolog: az angol rockmédiában évtizedek óta él a remény, hogy most, most, MOST!!! talán végre megtalálták a következő nagy szigetországi zenekart, így aztán menetrendszerűen túlhájpolnak egy csomó középszerű vagy annál mindössze kicsit jobb csapatot is. Itt szerintem az utóbbi esetről van szó a kettő közül: az Evile elejétől fogva egy korrekt, másodvonalas thrashalakulat volt az átlagnál jobb szólógitárossal, de kimerültek ennyiben. Ez pedig máig sem változott.

Persze túl könnyű dolguk azért nem volt most, hiszen jó sok minden történt a színtéren a legutóbbi album, a nyolc éve kijött Skull óta. Azóta komoly változások mentek végbe a brit thrashereknél is: az alapember Ben Carter dobos és az utolsó időszakból ismert Joel Graham basszer mellé két éve visszatért a másik alapító, Ol Drake gitáros, aki innentől énekel is, Adam Smith gitáros pedig új arc a fedélzeten. Maga a stílus alapvetően nem változott radikálisan, de már csak a mikrofon előtti csere miatt is új korszakot nyit a bandánál a Hell Unleashed. Csak sajnos nem jó értelemben: énekileg egyértelműen visszalépés az anyag, Ol Drake ugyanis nemcsak más hangkarakterű, de sajnos gyengébb énekes is tesójánál, Matt Drake-nél. Mélyebb, harákolósabb, agresszívebb, ám igen limitált hangterjedelmű torok, a szöveg ritmizálása pedig már a nyitó Paralysedben is természetellenesen hat tőle. Utóbbira idővel persze rááll a fül, de ezen a téren biztosan lehetett volna jobb eredményt is elérni...

Maga a kilenc dal pedig korrekt, de semmi olyan nincs bennük, ami nemhogy az elmúlt legalább húsz év, de akár 2021 legjobb thrashlemezévé tenné a Hell Unleashedet. Az Evile tagjai thrashen nőttek fel, a vérükben meg a kezükben vannak a műfaj fogásai, szépen és megbízhatóan felmondják a paneleket, de sosem sikerült túlnőniük ezen a szinten, és most sem érzem őket többnek becsületes iparosoknál. A hatásaik is ordítóak a mai napig a Slayertől kezdve a Metallicán át az Exodusig. Persze azért minden dalban akadnak tetszetős megoldások: a Gore watersesen villámkezű speed/thrash riffelését, a Disorder vagy a Control From Above ízes szólóbetéteit, a The Thing (1982) tempóit, netán a Zombie Apocalypse Metallicából mutált, doomosan megcsavart riffjét egyaránt kiemelhetem. De összességében nem hagy mély nyomokat maga után a lemez azon túlmenően, hogy Ol Drake továbbra is remekül penget (ugyanígy Carternek is akadnak szép megoldásai), a számokat meg végül is elég kellemes hallgatni. Komplett dalként pedig sokadjára is a záró címadó tűnik a legkerekebbnek, nem csoda, hogy elsőként mindjárt ezzel akarták alátámasztani a hülye sajtónyilatkozatot.

Nálam ez maximum hét pont, az elmúlt legalább húsz év legjobb thrashlemeze cím kiosztásával meg inkább várok még.