Shock!

Előbb-utóbb úgyis megcsinálják – legyintett mindenki az utóbbi 10 évben, amikor a Faith No More újjáalakulásának esélyei szóba kerültek, és végül tényleg megcsinálták.

Igaz, a '80-as évek legvégének és a '90-es évek elejének egyik legmeghatározóbb csodabogár zenekara egyelőre nem tervez további aktivitásokat a nagy visszatérő turnén túlmenően, és a piros szemüveges, szakállas-sörényes gitárelmebeteg, a jelenleg sütőtök-termelőként tevékenykedő Jim Martin helyett az unalmasabbnál is unalmasabb fazonú, jellegtelen játékú iparos Jon Hudson reszeli a hat húrt. De azért ez mégiscsak a Faith No More, ezt pedig a Szigeten sem lehet kihagyni. Pláne, hogy az első felvételek tanúsága szerint óriási formában vannak, pedig előzőleg kicsit féltem attól, hogy benne van a pakliban egy lélektelen hakni is a kezelhetetlen hangulatemberekből álló csapattól.

A nagy egymás nyakába borulósdit persze a Warner sem akarta elő- és utánlövés nélkül hagyni, így szép csendben kinyomták a The Very Best Definitive Ultimate Greatest Hits Collection ironikus című dupla válogatásalbumot. Immáron a hatodikat a sorban. Vagyis gyors fejszámolással megállapíthatjuk, hogy jelen impozáns összeállítással ugyanannyira emelkedett a hivatalosan kiadott Faith No More válogatások száma, mint ahány stúdióalbumot csináltak annak idején. Ez azért elég vicces, valljuk be nyugodtan.

Hogy miért érdemes az öt másik helyett éppen a The Very Best Definitive Ultimate Greatest Hits Collectiont választani? Ez az, amit valószínűleg a kiadványt gondozó cég illetékes szakemberei sem tudnának kellően meggyőzően alá-, át- és keresztbeideologizálni. Mert az oké, hogy a kettes diszken ritkaságok, kislemez B-oldalak szerepelnek, de ezek azért annak idején sem véletlenül lettek ritkaságok és kislemez B-oldalak... Ugyanígy a százkilencvenkilenc forintos teszkós gagyicédéket idéző frontborító sem feltétlenül abba az irányba hat, hogy feltétlenül rokonszenvessé tegye a válogatást.

A lényeg a zene, szokás ilyenkor rávágni, és valóban: a 18 instant Faith No More klasszikust felsorakoztató első lemez hibátlan. Aki netán csak zenészinterjúkban, illetve szaklapok hasábjain találkozott eddig az unalomig mantrázott háromszavas zenekarnévvel, tökéletes képet kaphat a '90-es évek elején lezajlott nagy rockzenei őrségváltás egyik zászlóshajójának tevékenységéről, és bizony tényleg, ezek a fickók nagyon tudtak valamit. A rockot, metalt, popot funkkal és rappel teljesen úttörő módon összevegyítő 1989-es The Real Thing és a három évvel későbbi, még elmeháborodottabb zenei kísérleteket felsorakoztató Angel Dust minden egyes itt szereplő szerzeménye őserővel rúgja tökön a hallgatót. Legyen szó a '89-es album felkavaró címadójáról, az áttörést meghozó Epic slágerről, az izgalmas dallamokkal teli Land Of Sunshine-ról vagy a Midlife Crisisról, ezek tényleg klasszikusok, és a többit is simán felsorolhatnám, ha lenne értelme. De nincs. Ha nem ismered ezt a két lemezt, ne is bohóckodj válogatásokkal, ezek ugyanis egyetlen komoly gyűjteményből sem hiányozhatnak, és pont.

A már Jim Martin nélkül készített '95-ös King For A Day... Fool For A Lifetime nem volt annyira úttörő, mint a megelőző két album, de az ide felkerült három klipnóta, a punkosan zúzós Digging The Grave (mekkora dal!), a hangulatos soul/funk Evidence vagy a mágikus dallamokkal teli Ricochet erényeit igen nehéz lenne elvitatni. A csapat hattyúdalának bizonyuló Album Of The Year nem nagyon talált be nálam a megjelenése idején, de az azóta eltelt időben azért ez is a helyére került, az Ashes To Ashes és a Stripsearch itt is baromi jól esnek a fülnek. Aztán megkapjuk még az ősidőkből a csapat egyik alapklasszikusát, a We Care A Lot-ot, és a lemez végén természetesen ott éktelenkedik az Easy rettenete is, amitől egy idő után már ők is szabadulni akartak, de nem sikerült. Kár, mert itt is elég lehangoló a műsor utolsó felvonásaként, bár borítékolható, hogy a közönség 90 százaléka a Szigeten is a transzvesztita kurvák himnuszára áhítozik majd elsősorban. Azt azért hozzá kell tennem, hogy nem igazán emlékszem, milyen viszonyt ápoltam ezzel a dallal annak idején, szerintem leginkább semmilyet, és valószínűleg csak a napi ötezerszeri MTV-s és rádiós nyomatás következtében utáltam meg örök életre. Meg persze azért, mert egy csomó mindenki csak és kizárólag erről volt képes beazonosítani ezt a zseniális bandát, és az istennek sem jutott el a tudatukig, hogy ez egy Commodores feldolgozás, amivel eredetileg maga a zenekar is viccelt... Valamennyire azért vigasztal a tudat, hogy Mike Patton és Billy Gould vélhetően nálam is sokkal jobban unja az Easyt.

Mint minden válogatásról, dalokat hiányolni persze innen is lehet, de pusztán a zenét tekintve a kiadvány gerincét illetően nem lehet fogást találni. Inkább csak a kompiláció értelme kérdéses, az viszont nagyon, a mai letöltögetős világban ugyanis ebből a lemezből sehol sem fognak százezreket értékesíteni. Sokkal izgalmasabb kérdés lenne egy új album, remélhetőleg a turné meghozza majd a kedvüket hozzá. Akkor végre Patton fantasztikus hangját sem csak élvezhetetlen hangkollázsok és öncélú kísérleti zenék alkotóelemeként hallanánk...