Shock!

„I'm a cynical, egotistical, unpredictable, hardened criminal / And I can be a little hypocritical, but I'll admit it straight to your face / I'm unbreakable, irrepleceable, undeniably inspirational" – rappeli nem kevés színpadiassággal Ronnie Radke az új Falling In Reverse-lemez nyitódalában, és nehéz vele vitába szállni. Manapság súlyos rockzenével úgyszólván lehetetlen felevezni a főáramba, de Ronnie-nak valahogy sikerülni látszik a dolog, a csávó megfogta a közönség, méghozzá – ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni – a fiatal közönség képzeletét. Ehhez pedig alighanem pont erre a harsányságra és végletekig megosztó személyiségre volt szükség, Radke ugyanis igazi, a szó hagyományos értelmében vett old school rocksztár. Kiteljesedéséhez 2024-ben már persze nem az MTV és a Bravo, hanem a TikTok meg az Instagram nyújt felületet, de a lényeg ugyanaz.

A hagyományos old school rocksztárok a műfaj hőskorában is részben robbanásveszélyes, kiszámíthatatlan természetükkel alapozták meg legendáriumukat Steven Tylertől Nikki Sixxen át egészen Marilyn Mansonig, vagyis semmi meglepő nincs benne, hogy Radke sem megy a szomszédba némi balhéért. Voltaképpen mindegy is, hogy ez éppen változatos rendőrségi ügyeket és konkrétan leült két évet, netán a lenyúlt laptopok hiánya miatti koncertlemondást és az azt követő, fenyegetőző kurvaanyázást jelent, a lényeg az attitűd. A Popular Monster már címével és borítójával sem árul zsákbamacskát: ez egy százszázalékos ego-album, ami minden pillanatában, csak és kizárólag Ronnie Radke körül forog. Viszont igazi 2024-es soundtrack, és nem kérdés, hogy még az eddigieknél is nagyobb sikereket hoz majd az amúgy is tizen-százmilliós hallgatottságú dalok sorozatával rendelkező formációnak. (Véleményes, mennyire lenne indokolt itt a zenekar kifejezés használata, annyira egyértelmű one-man show-ról beszélünk.)

Azon persze lehet vitázni, mennyire tekinthető újnak az anyag, hiszen az itt szereplő dalok mintegy kétharmada már megjelent single-ként az elmúlt években. Szerintem nincs értelme ilyesmin fennakadni, passzol a korszellemhez, miként a dolog eklektikussága is. Utóbbi egyébként szintén masszívan hozzájárul a Falling In Reverse fentebb említett népszerűségéhez, hiszen a mai tizenévesek már baromira nem azokban a lehatárolt kategóriákban gondolkodnak, mint annak idején mondjuk az én generációm, és ez a zenei ízlésükre is maximálisan áll. Ez a lemez is konkrét svédasztal, a klasszikus kifejezéssel élve szar-szappan-szalámi egyaránt elfér rajta, a maga bizarr voltában mégis rendszerben marad – még ha klasszikus albumként nem is nevezném feltétlenül nagyon konzisztensnek. De ismétlem: 2024-et írunk, ezeket a beidegződéseket lassan el kell felejteni. A mai közönség már nem így hallgat zenét, és tetszik, nem tetszik, ez a rockba is óhatatlanul átszűrődik.

Az említett Prequelben például mintha valami lecsupaszított Danny Elfman-alapra vakerálna Ronnie barátunk, aztán némi rádiórockos átvezetés hátán szinte filmzenés hatású metálbombasztba vált a dal. Ugyanígy megszámlálhatatlan hangzásréteget kötegel egybe az évek óta ismert címadó tétel, itt is hip-hopból indulunk a baromi fogós, modernrockos refrénig, majd némi precíziós, mélyre hangolt durvulatig. A country/rapper Jelly Roll-lal megerősített All My Life ezzel szemben már némi dzsi-dzsi gitárral felütött – minő meglepetés! – country, ahol csak a szöveg sötét tónusa képez némi ellenpontot a könnyednek tűnő, ragadós dallamokkal szemben. Utána viszont egyből a Ronald őrjöngő metalcore-zúzdáját vágják a hallgató képébe, hogy aztán ez is átcsapjon nettó hip-hopba, de azért kimondottan erős dallamok is akadnak benne. Ha nem hitted volna, hogy elfér egy dalban a Slaughter To Prevail frontembere, Alex Terrible meg a rapper Tech N9ne, hát tessék... De ugyanígy a hip-hop, a dallamos punk, a zúzós metalcore meg a filmzenés hatások között ugrándozik a Watch The World Burn is, a Voices a benne lévő torzgitárok nélkül simán elmenne valami fiúbanda repertoárjába, a No Fearben pedig ismét a rap felé leng ki az inga némi gitárral.

Egy-két hagyományosabb rockhimnusz azért akad a lemezen, így a Ronnie barátnőjével, a pankrátor Saraya-Jade „Paige" Bevisszel megerősített Bad Guy vagy a Zombified – ezeken nincs nagyon mit vitázni, ragadnak és ütnek. De a power/popos lüktetésű Trigger Warningban is tudnak meglepetést okozni a briliáns módon előrántott zongoraszólóval, miként a bónuszként ide is feltett Last Resort feldolgozás is jól sikerült. És bár a Falling In Reverse ízig-vérig 21. századi, stílusokat vegyítő, kategorizálást lerúgó megközelítése, Ronnie személyisége vagy a szétdigitalizált hangzás sokaknak akár taszító is lehet, az egész anyagban rejlő zenei rációt nem nagyon lehet elvitatni. Akár imádod, akár hánysz tőle – középút nem nagyon lesz –, objektíven nézve ez egy vérprofi produkció, és tényleg ízig-vérig mai. „When everything falls apart / Heavy is the crown you see" – nem csoda, hogy a Barba kicsinek bizonyult nekik novemberben...