Shock!

A valóságban nem klappol minden, ami papíron csodaszép, és lehet, hogy a gitáros pénztárcája is hangosan tiltakozna ellene, de van nekem egy viszonylag régi fixa ideám Gus G.-vel kapcsolatban. Szerintem ugyanis a görög gitárhősnek nem annyira Ozzyhoz kellett volna bekerülnie bő egy évtizede, hanem inkább Ronnie James Dio mellé mondjuk úgy hat-hét évvel korábban. Talán nem ismerték volna meg egyszerre annyian Gus nevét, mint így, de hosszabb távon egy-két Ronnie-val közösen megírt lemez biztosan többet emelt volna az ázsióján, mint egyetlen albumnyi és néhány turnényi személytelen bérgitározás a Madman csapatában. Ebben az esetben lehet, hogy mára a Firewind is ismertebb lenne egy-két fokkal, elvégre itt azért zeneileg is több a természetes kapcsolódás Ronnie, mint a 21. századi Ozzy világa felé.

Ezen persze kár utólag elmélkedni, de egyvalami biztos: Gus saját bandája lehetne ennél sokkal sikeresebb is, a zenei potenciál mindig adott volt náluk hozzá. Kívülről ugyanakkor sosem tűnt igazán stabilnak ez a sztori. Hogy a legnyilvánvalóbb példát említsem, a Firewind mikrofonja például egyszerűen nem akar megmaradni tartósan senki kezében, ami bizonyosan nem szerencsés, ha egy zenekar hosszútávon építkezne. A legutóbbi, három évvel ezelőtti Immortals lemezt feléneklő Henning Bassét most éppen Herbie Langhans (Voodoo Circle, Sinbreed, Seventh Avenue, Avantasia) váltotta, vagyis a zenekar már az ötödik énekest fogyasztja ezen a kilencedik lemezen. Ez még a mai rockvilágban is kirívóan sok, főleg a frontemberi poszton, és egyből adódik a kérdés: vajon azért nem volt képes meggyökeresedni egyetlen felállás sem, mert soha nem ugrottak magasabb ligába, vagy épp azért nem tudtak áttörni, mert szinte állandóan mozgásban volt náluk minden? Ki tudja...

Az újabb énekescsere mellett szintén lényeges változás, hogy másfél évtized után eltűnt a felállásból Bob Katsionis billentyűs/gitáros, Gus és Petros Christo basszer legrégebbi fegyvertársa, és nem is vettek be senkit a helyére, innentől négyesben mennek tovább. Ha valaki mindezek alapján lényeges stílusváltásra számítana, meg kell nyugtatnom / ki kell ábrándítanom (a megfelelő aláhúzandó): a Firewind stílusa maradt, amilyen volt. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen mindez elsősorban Gus stílusát jelenti. Emellett a zenekarok általában definitívnek szánt albumokat keresztelnek el saját magukról, ami jelen esetben is megáll, már csak abból a szempontból is, hogy viszonylag régóta nem készített ennyire erős lemezt a banda. Nekem legalábbis úgy az első egy-két Apollo Papathanasióval felvett anyag óta nem tetszett ennyire egyik munkájuk sem, ami akárhogy is nézzük, tizenegynéhány év. Nem voltak persze rosszak a köztes cuccok sem, de most egyértelműen több kakaót érzek ebben az anyagban.

A Firewind vonzerejét mindig is az adta, hogy zenéjükben szép egységbe forrt a kontinentális európai, az amerikai és – kisebb mértékben – a brit heavy metal iskola. Minden itteni fogást, stíluselemet jól ismerünk a boldog '80-as évek óta, pont olyan arányokkal azonban igazából senki sem dolgozik, mint Gus, ami helyből arcot ad a produkciónak. E téren most sincs változás, bejárják a teljes spektrumot: a nyitó Welcome To The Empire a finom, akusztikus-neoklasszikus bevezető után egyértelműen US poweres irányba fordul, amit a Devour Racer X-ízű megoldásai is hordoznak, de itt már több az európai íz. Utóbbi aztán túlsúlyba is kerül a tempós Break Away-ben, netán a korai Europe vagy Yngwie Malmsteen klasszikus lemezeinek hangulatait felvillantó, kiváló Orbitual Sunrise-ban. De Gus igazából mindenből mindenhová csempész egy kicsit: a Perfect Strangerben modern zakatolással ötvözi az elsőrangú dallamokat, az Overdrive nordikus szabású hard rockjának tengelyében simán elfér egy Priest-ízű riff, és így tovább. Többek között épp ettől hallgattatja magát annyira az album: alapból ismerős minden perce, de nem a fogadat szívod, hogy „ezt is hallottam már", hanem kellemesen otthonos érzéseket ébreszt. A talán legfogósabb Rising Fire-ben például szó szerint minden egyes momentum bejáratott fogás (anélkül, hogy konkrét nyúlásokról lenne szó), a refrénjében pedig a már húsz éve is betiltás után üvöltő, überklisés fire-desire rímpárt is képesek elsütni. De olyan sodrása van, és akkorát üt az az egyébként teljesen magától értetődőnek tűnő gitármotívum a refrénben, hogy mégis egyből megeszem.

Langhansra annyira nem figyeltem fel eddig, de hiba volt, mert végig elsőrangú teljesítményt nyújt. Ha kell, érces és szikár, tud rekeszteni, de kellően kiművelt és érzelemgazdag torok (halld például a Longing To Know You balladát), remek választás volt. Gus virtuóz és mániákus, mégis melodikusan ízes, ízléses gitározása nyilván elsőrangú, hatalmas szólókat ereget az egész lemezen (a kedvencem talán a Perfect Strangerben hallható), és faszán is szól az anyag. Szóval tényleg nincs mibe belekötni, jól sikerült az album. Ahhoz persze a Firewind is túl régi motoros már, hogy érdemi szintugrás következzen be náluk népszerűségben (főleg most, amikor ki tudja, meddig nem is lehet még normálisan koncertezni), de aki szereti őket, szerintem elégedett lesz. Ha pedig nem ismered a csapatot, bátran kezdheted akár itt is a haverkodást, mert alkalmas rá a cucc. Nincsenek újdonságok, nincsenek extra vívmányok, viszont üresjáratokat sem nagyon hallok, csak kiválóan megírt dalokat, egy remek hangot, meg persze topra tett gitározást. Nálam sanszos, hogy még az évvégi húszas listámra is simán felfér majd ez a lemez, annyira elkapta a fejemet itt és most. Az objektív erősnyolcashoz toldott plusz fél pont is ennek szól.